Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - László Gyula: Korona-tanulmányok

Ionosén a Severus ház tagjai, kultuszát a hagyományos római államkultusz isteneivel nemcsak egyenlő rangra, hanem föléjük is emelték.

(97). Kalathos Zeus nyílt homlok, fényben sugárzó, Sarapis homlokba hulló haj, titokzatos alvilági istenség. Dobrovits Aladárt idézem: Egyiptom és a Hellénizmus. Bp., 1943: (60). ,',A híres szónok, Aelius Aristeides prózai Sarapis himnusza... egyetlen lelkes elragadtatás: a Megváltó, az Egyedüli az emberiség legfőbb jótevője Sarapis!”

Továbbmenve ezen a nyomon jutottam el Hornbostel hatalmas összefoglalásáig, amely úgyszólván minden kérdésemre feleletet adott. Wilhelm Hornbostel, Sarapis című könyvében (Leiden, 1973), anélkül, hogy tudna róla, megadja számunkra a Szent Korona homloktincseinek teljes magyarázatát is. Hatalmas adattömeg vizsgálatából szűri le eredményeit, amelyeket az előzmények után csak röviden ismertetek itt. Az örökség az egyiptomi' isten-tiszteletbe nyúlik vissza, és akkor válik Európa népeinek, különösen Róma, majd nyomában Bizánc hitéletének szerves részévé, amikor az egyiptomi istenségeket felveszik a római Pantheonba. A Sarapis kultusz előbb a tengerészek közt és a plebsnél vert gyökeret. Az út, amelyen a Földközi tengeri Európa közkincsévé válik, voltaképpen a császárikultusz volt. Egyiptomban a római császárokat istenkirályként, császárfáraó-ként tisztelik s ez ott a régi hitvilág légkörében természetes Hadrianus császár óta, aki császárfáraóként és az egyiptomi vallás pártfogójaként lépett fel. Innen szervesen nőtt át a kereszténységbe és Sarapis koz- mokratorból Krisztus Pantokrator lett. Hornbostel könyvének összes Sarapis ábrázolásaink Sarapist homloktinccsel, homloktincsekkel ábrázolták és természetesen ez a megjelenítés a császáristenítéssel együtt átment a császárok ábrázolásába, s később a keresztény Krisztusábrázolásba is. Mivel pedig a bizánci császár és a bizánci ce- zaropapizmus istencsászárság az antik világ szerves folytatása, a homloktincs is jelképpé vált. Ettől fogva két úton öröklődik: egy a császárportrékon át, tehát a „világi vonalon”, a római császárportrék egyik jellegzetessége a homlokba fésült tincsek rendje vagy rendetlensége, összeolvad ez a Nagy Sándor portré örökségével is. Nyugaton is folytatódik ez a kettős örökség, amely látszólag egybeolvad, hiszen a császár Krisztus földi mása. Amiként a császár hatalma és kegye kisugárzott szűkebb környezetére, különösen a Bíborpalotában születettekre, úgy vált el szűkebb jelentésköréből a homlöktincs, és most már nemcsak Krisztusnak és a császárnak járt, hanem az angyalok-arkangyaloknak, az égi értékrend legmagasabb képviselőinek és természetesen az ő földi másaiknak. A középkorban — amint láttuk — főként Bizáncban vált utalkodóvá ez a jelkép, nyugaton nem, hiszen ott az egyház és a világi hatalom sohasem olvadt úgy eggyé, mint Bizáncban. Ügy látom, hogy legsűrűbben a X—XIII. században található, de előtte s utána is. Mint „motívum” megjelenik a nyugati festészetben is, például Dürer híres, ikonszerű önarcképén is homloktincsek- kel ábrázolta magát, Cranach egyik Luther képének sapkája alól három tincs búvik elő. A császárportrék hatása mutatható ki például Napóleonnál, aki tudatosan az antikvitás örökösének tekintette magát. Így került aztán Európa divatjába, és kedves kacérsággal megjelenik a nőd hajviseletekben is, természetesen most már minden jelképes tartalom nélkül, pusztán mint divat. Szent Koronánk homloktincsednek ez a háttere, s ebből érthető a jelentése. Ebben Géza királyunk is résztvesz. A Vatikáni Legendárium Szent László képéről s néhány másról is feltehető, hogy nemcsak jelképesen, hanem valóban hordták bizánci jellegű királyaink ezt a homloktincset, de lévén itt a divat a rövid haj, magából a hajból bodorították a homlokba. Lehetséges tehát, hogy Gézánál sem csupán a bizánci diplomácia csele miatt különbözik a homloktincs a császárokétól, hanem mert a Bizánccal rokonszenvező, bizánci császári rokonsággal házasságot kötő Géza valóban viselt ilyen hajtdncset, mintegy jelezve egyenrangúságát a császárral. Akárhogy is van, Géza királyunk „bejutott” az égi hármasság földi képmásába, s bár a távoltartás a képeken keresztül is nyilvánvaló, mégis egyeznünk kell Moravcsik Gyulával, hogy a korona egyrészt önmagában, másrészt Géza megjelenítésével: „a magyar királyság szuverenitásának Bizánc részéről való hivatalos, okmányszerű elismerése és biztosítása”.

477