Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Kompország katonái. Simonffy András kollázsregényéről beszélget Béládi Miklós, Cseres Tibor, Erényi Tibor, Juhász Gyula és a szerző

gyár társadalom struktúrájának következménye, de szerintem nem lett volna áthidalhatatlan, ha akad olyan zseniális és hajlékony jellemű diplomatánk mint pl. Benes.

ERÉNYI TIBOR: Cseres Tibornak a megjegyzése olyan gondolatokat vet fel, amelyet tulajdonképpen a szerző is érint. Ez a magyar politika, a magyar politikai vezetőréteg hagyományosan német orientációja, amely bár történetileg érthető, óriási bajnak a forrása volt. Honnan datálódik ez a hagyományos német orientáció, nyilván 1867-től, vagy még régebbről. Minden esetre Magyar- országon a német orientáció — most a politikai vezetőréteg magatartására gondolok —, oly annyira hagyományos volt, hogy 1944-ben — és a könyv ezt nagyon jól bizonyítja — szinte önmagában a legitimitást jelentette számottevő tétegek és testületek számára. A végén már nem az volt a kérdés, hogy mit mond, vagy mit parancsol az államfő, a „legfelsőbb hadúr”: Horthy, hanem széles — most elsősorban a fegyveres erőkre gondolok — a németekkel való feltétel nélküli együttműködés politikája volt a legitim politika, amely mellett esztelen módon és öngyilkos módon is a végsőkig ki kellett tartani. Ez az oka, vagy legalábbis egyik oka annak — a könyvből ez világosan kiderül —, hogy a magyar fegyveres erők jelentős része a horthysta rezsim bűnéből lényegében „legitim” módon hatalomra kerülő Szálasiék kezébe jutott, és még — sajnos, de való — a nyilasok is rendelkeztek a magyar hadsereg számottevő egységeivel.

JUHÁSZ GYULA: Igen, de azt hiszem, hogy ez a legitimitás gondolat, nem abból fakadt, hogy ezek németek voltak, hanem abból, hogy nem szovjetek voltak. Nem hiszem, hogy a magyar tisztikarban ilyen értelemben a nén^etek- hez való ragaszkodás, vagy a német barátság lett volna a döntő. Ha a lehetőségeink másak lettek volna, legalábbis egy picit hasonlóak a környező országokéhoz, azt hiszem ennek a tisztikarnak nem jelentéktelen része szintén tudta volna, hogy mit kell csinálnia.

BÉLÁDI MIKLÓS: Abból, amit itt elmondtatok, egy dolgot leszűrnék, mégpedig olyasmit, ami a könyv egyik mondandójaként is összegezhető, és ami nemcsak Simonffy András könyvében szerepel, hanem többhelyütt föltűnik. A magyar helyzet azért volt sajátszerű ebben a térségben, mert a nemzetiantifasiszta ellenállás, a nemzeti függetlenség védelme és a társadalmi haladás gondolata rendkívül nehezen volt összhangba hozható. Erről a problémáról Vas Istvánnak van nagyon figyelemreméltó eszmefuttatása a Nehéz szerelem című könyvében. Itt a valóságos kérdések olyanféle szövevényt alkottak, amelyben nemhogy eligazodni volt nehéz, hanem dönteni volt rendkívül kockázatos. Simonffy András könyve, többek között, ilyen szempontból is figyelemreméltó. Térjünk át most a könyv az irodalmi vonatkozásaira. Erről az oldalról nézve is figyelemreméltó a regény. Egyet emelek ki: a könyv sok, mozaikokra tördelt jellemportrét állít elénk, mindenek előtt a szerző édesapjáét és az édesanyjáét, de mellettük katonatisztekét is, mint Kéri Kálmán, Dálnoki Miklós Béla, Vörös János, Veress Lajos, Almásy Pál és sorolhatnám még a neveket, a katonai ellenállásban résztvett katonatisztekéit és másokét. Ezekből a jellemportrékból, valamint Horthy szerepének a megidézéséből egy dolog derül ki napnál világosabban: 1944-ben nem akadt Magyarországon néhány ember, akik erős akarattal, szilárd, rövidtávú program birtokában cselekedni tudtak volna. Sokan késlekedtek, tétováztak; másokat árulás buktatott le, de a politikai tárgyalások sem a megfelelő ütemben folytak. Ez a cselekvésre való képtelenség, a cselekedni vagy nem cselekedni körüli időhúzás súlyos következményekkel járt és egyik kiváltó oka volt számos kiváló ember tragédiájának; tágabb körben, kivetülve pedig hozzájárult az ország tragédiájához. Ez a könyvnek talán a legnagyobb tanulsága. Gondolom, hogy a cselekvésre késztetettség, és végű1 a legfőbb vezetés döntésre való képtelensége hozta ránk a tragikus hónapo 39