Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XIV. (életrajzi esszé)
rohanják a vonatokat, fürtökben lógnak lépcsőkön, ütközőkön, letáboroznak a vagonok tetején, tucatjával zuhannak a kerekek alá az alacsony alagutak- nál... De vannak másféle szállítmányok is: egyes csapatokat együtt tart a közös nemzetiség, az ellenséges közeg, amelyen át kell vágniuk magukat, vagy egy- egy kedvelt parancsnok tekintélye. Géppuskákat állítanak a nyitott vagonajtókba, géppuska van a mozdony homlokán, a füstszekrény előtti platón is. De az állomásokon ugyancsak fegyverek fogadják a befutó szerelvényeket, katonák, arccal a vagonsor felé, a perronon, ablakokban gépfegyvercsövek: követelik a kincstári holmi, főiként fegyverzet, lőszer kiadását. Az Óhaj voltaképpen jogos, hisz létezik valamiféle megegyezés a felbomló Monarchia nemzeti tanácsai között: ki-ki szerelje le a maga területén átvonulókat, így mindenkinek jut a közös örökségből, az elkobzott anyag raktárakba kerül, nem kell tartani az anarchiától, a katonák fegyver nélkül érnek haza, ki a maga országába. Am a kivitelezés már nem ilyen egyszerű. Sortüzek vágnak végig a vagonok során, s a magyar, csehszlovák, osztrák, délszláv színekkel lobogózott egyforma kincstári állomásépületek homlokzatán is porzanak a géppuskasorozatok... Legkeservesebb az Ukrajnából hazaigyekvők útja. Lengyel nemzeti csapatok, helybenmaradt német „rendfenntartók’’, németbarát „hetman-ezredek”, vörösgárdista osztagok között törnek utat, szemben az ugyancsak hazafelé tartó, fegyveres orosz hadifogolycsoportokkal. S amikor végre felfelé kapaszkodik a vizes fával fűtött, ziháló mozdony a Kárpátok keleti lejtőin — ott, ahol 1848- ban Lenkey huszárjai keresték az utat hazafelé —, a bakák bámészkodnak a géppuskák mellől, a vagonajtókból; nézik a romos falvakat, a katonasírokat és az elhagyott lövészárkok zegzúgos vonalát a hegyoldalakon, s biztosan arra gondolnak: soha többé! Honnan is tudhatnák, hogy huszonhárom év múlva a fiaiilk vonulnak erre, Horthy „Kárpát-csoportjának” lala'kulatai, hogy részt vegyenek „az orosz bolseviizmuis elleni kereszteshadij ár atban”, milközíben odahaza a levente-korosztály pattogya énekli a fapuskás menetgyalkorlatokon: Magyar honvéd áll túl a Dnyetszteren, / Körülötte égnék a falnak, / Gépmadár tör át a jellegen, / Csikorognak a hernyótálpak... — s hogy újabb három évvel később, 1944 júliusában már ez a korosztály próbálja megállítani az első világháborús lövészárkok helyén kiépített „Szent László-” és „Hunyadi-állásokban” a Dnyesz- ter mögül „csikorgó hernyótalpakon” előtörő T 34-eseket... De akkor, 1918 őszén, még mindenki rabja az illúzióknak, beleértve Linder Béla ezredest, a Károlyi-kormány hadügyminiszterét — ő az, szegény, akinek később mindenért nyakába varrják a felelősséget, hírhedtté idézve az elhamarkodott kijelentést: Nem akarok katonát látni! —, aki még november 5-én így nyilatkozott Az Estnek: „A kormány minden intézkedést megtett, hogy a katonák fegyver nélkül kerüljenek haza... Igyekezetünk arra irányult, hogy mindenki minél előbb házi tűzhelyéhez kerüljön és soha többé ne legyen katona. .. Ellenséges betöréstől senki ne tartson... senki se menetel ellenünk, mert ma vége van annak a világnak, amikor hadseregekkel hódításokat lehet csinálni.. . Valószínűleg angol és francia megszálló csapatokat kapunk Magyar- országra. . . Mint barátaink jönnek ők, nem mint győzők — hiszen nem vagyunk mi legyőzve, csak az a korhadt rendszer, amely immár romokban hever.” (Folytatjuk) 454
