Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Ivan Canev: Noé (vers, Utassy József műfordítása)
IVAN CANEV Noé Elszundított-e hanyagul a megmentő a mennyben, mikor az őserő kitört, s széjjel tépte a gátat? De uram, nyakig az emberi drámába süllyedten vétkes az emlékezetünk is, mert rövid, csak pár nap. Elfeledve minden bibliai történet végét, kitárulkoztunk, mert belül kopogtatott a rossz már. Akkor a nagy, fekete száj kinyílt, mutatta mélyét, honnan ördögi hang tört föl, özönvíz zuhogott ránk. Pletyka és gyűlölet zavaros hullámai zúgtak, és egyre bűzösebben áradt a világ mocsara. Mosoly, suttogás, fényképek, mind emlékké fakultan, s karácsonyi ajándékok — mindent elöntött sara. A kidülledt, fehér hasú, döglött halak tavába ledőlt puhán a vízbefúlt, szobra a hallgatásnak. Én pedig az általános üvöltésben mióta bolyongok már riadtan, hogy otthonomra találjak. Amint a lábam a megmentő szárazföldre toppan, (ha egyáltalán egyszer élve úszom én ki innen) — megállók némán a kapu előtt, és hallgatom csak, ahogy három galambom a fészkén fölbúg szelíden. Mikor átlépem otthonom küszöbét, és megérzem a nyugalom ízét, illatát a simogatásnak, bárcsak újra fölzúgnának az égi hangok bennem, bárcsak fölidézhetném az ősi szavakat, bárcsak. (Utassy József fordítása) 428
