Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Kompország katonái. Simonffy András kollázsregényéről beszélget Béládi Miklós, Cseres Tibor, Erényi Tibor, Juhász Gyula és a szerző

minden — mutatja be hitelesen és azt hiszem, hogy a történész is ehhez kapcsolódva tud majd hozzászólni, vitatkozni, vagy egyetérteni a munkával.

ERÉNYI TIBOR: Azt hiszem, hogy nem véletlen jelenség az, amelyről az előbb Béládi Miklós és Juhász Gyula is beszélt. Valóban, a legutóbbi években nagyon nagy érdeklődéssel fordult a magyar történettudomány a II. világháború története felé; 1944. és 1945. fordulója felé. Ennék nyilván legfontosabb oka az, hogy most végre megvannak a feltételei annak, hogy ezzel a sorsdöntő korszakkal, valóban tudományos módon foglalkozzék a magyar történettudomány. Nincs mit sajnálni azon, hogy éppen most jött el ezeknek a kutatásoknak és ezeknek a publikációknak az ideje. Most, négy évtized elteltével, végre rendelkezésünkre áll az a bizonyos történeti távlat, annak minden velejárójával együtt, amely nélkül nem lehetne ezekkel a problémákkal komolyan, tudományosan foglalkozni. Ami Simonffy kitűnő könyvét illeti, a végén a következő szerzői megjegyzést olvashatjuk: „Nem történelem-könyvet kívántam írni, jól lehet, képességeim és lehetőségeim szerint igyekeztem ragaszkodni szereplőim megélt valóságához”. Azt hiszem, a szerző minden tekintetben megfelelt ennek az önmaga által támasztott követelménynek. Merem megkockáztatni azt az állítást is, hogy Simonffy munkájának a megjelenése nemcsak a szépirodalmat, hanem a történettudományt is gazdagítja. Ezt, gondolom, bőségesen lehetne igazolni, elég hivatkozni azokra a történeti forrásokra, amelyeket Simonffy ismertet, illetve amelyekből bőven idéz a könyvében. Jelentős részben olyan forrásokról van szó, amelyek mindeddig nem voltak ismertek, nemcsak a közvélemény, hanem még a szakma művelői előtt sem. Mint történeti forrásmunka is bizonyos fokig jelentős tehát ez a könyv. Ügy gondolom, hogy abból a szempontból is megvan a munkának a jelentősége, hogy a maga eszközeivel, a maga sajátos eszközeivel, igazol néhány olyan fontos tételt, amelyet a magyar történettudomány már eddig is hangoztatott, sőt olyan tételeket is, amelyeket illetően már bizonyos egyetértés alakult ki a legutóbbi években. Endegjék meg, hogy egy rövid példával illusztráljam, hogy mire gondolok. Simonffy András idézi éppen Juhász Gyulának egy nagyon találó megállapítását: „Nálunk a nemzeti érzés kevés volt az antijasizmushoz, ehhez legalábbis demokratának kellett lenni.” Ez valóban frappáns, tömör megfogalmazása a magyar ellenállási mozgalom sajátosságának és egyúttal tragikumának is. Ha már a „tragikum” szót kiejtettem, akkor egyet kell értenem azzal, amit Cseres Tibor mondott: itt „drámáról”, vagy ahogy Béládi Miklós magát kifejezte, valósággal „tragédiáról” van szó. A köznapi értelemben, a szó legköznapibb értelmében is, hiszen a könyv hőseinek az élete a bitófa árnyékában zajlik. Valóiban, a Simonffy által fölsorakoztatott történeti forrásanyag és magának a szerzőnek az ábrázolási technikája is, sokoldalúan igazolja azt a tételt, amelyre tulajdonképpen a magyar ellenállási mozgalom fő problémái visszavezethetőek. Tehát valóban az antijasizmushoz legalábbis demokratának kellett lenni. Ugyanakkor azonban úgy érzem, hogy sajátos módon a szerző nemcsak alátámasztja a történetírónak ezt az itt idézett megállapítását, hanem bizonyos fokig — a maga módján —■ a felsorakoztatott anyag révén kritizálja is. A könyv elolvasása során ugyanis kiderül az, hogy nagyon sokan azok közül, akik ezekben a kritikus években felléptek, antifasiszták, de legalábbis antidűtleristák voltak, nehezen nevezhetők a szó köznapi értelmében demokratáknak. Hogy egy szembetűnő példát említsek meg, egy olyan történeti személyiséget, (akiről egyébként alig esik szó a könyvben) Bethlen Istvánt. Ő például kétségtelenül anti-hitlerista volt, de konzervatív oldalról; anélkül, hogy demokrata lett volna. Olyan magatartási formáról van szó — a könnyebb érthetőség kedvéért említettem meg Bethlen nevét —• mely viszonylag széles körben jellemezte éppen az akkori hadsereget, általában a fegyveres erőket, az államapparátust. Többen voltak olyanok, akik ezt a közismert bethleni attitűdöt képviselték. (Külön kérdés, de ezzel összefüggésben megemlíthetném az egyházak számos képviselőjét is.)

34