Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Czakó Gáborral

a könyvétől. Nem akarok panaszkodni, de mások könyveit is olvasom, és belepillantok olykor a'róluk szóló kritikákba. És elképedek, mert ezeknek a könyveknek a szellemiségéről egy árva szó sem esik. A kritikusok a legjobb esetben a cselekmény fölmondásáig jutnak el, vagyis addig, amit első rétegnek szokás nevezni. Hangsúlyozom, hogy sosem bántott az úgynevezett elmarasztaló kritika, hogyha valóságos hibáimról szólt. Ugyanígy sosem tudtam örülni olyan kritikának sem, ami dicsért, de nem az én erényeimért dicsért. Azért se haragszom a rólam írt elmarasztaló kritikára, mert tudom, hogy minden írót valamilyen skatulyába próbálnak beleszorítani. Én sokféle könyvet írtam eddig, nemigen lehet azt mondani, hogy egy kaptafára készültek. Ez persze szándékos, mert szerintem nem az írónak kell hogy stílusa legyen, hanem a műnek. Soha nem kezdek hozzá egy novellához sem, amíg nem találom meg azt a formát, amibe az adott anyag kívánkozik. Tudom, hogy nehéz helyzetben van a kritikus, ha elolvasta két könyvemet, és a harmadikról alkar inni, mivel már egy egészen más fickóval találkozik, mint amilyent remélt az első két könyv alapján. Biztos, hogy ez megnehezíti az ő munkáját. Hangsúlyozom, nem a személyes sértettség beszél belőlem, hanem egyszerűen az, hogy nem kommunikálunk egymással.

Nézd, én szeretném barátomnak tekinteni a kritikust. Értelmiséginek szeretném tekinteni, akinek van véleménye az én gondolataimról, vagy pályatársaiméról, akinek szintén vannak eszméi, azok körül forog a lelke és a léte, azonban erről alig esik szó. A gondolatokig a legkevesebb kritikus jut el.

Vajon miért?

Beszéltünk már arról, hogy a társadalom nem gondolatcentrikus, nem igazságcentrikus, nem szépségcentrikus. Egy írói műnek a lényegét viszont ezek adják. A kultúra így túlesik a praktikumnak azon körein, amelyben a társadalom gondolkodása mozog. Végtelenül örültem, amikor nálunk, a Mozgóban, de máshol is, többen írtak Esterházy Péter Termelési regényéről. Végre akadt egy könyv, ami fölrázta a kritikusokat, és azt hiszem, elindított egy olyan folyamatot, hogy alaposabban meg kell nézni egy könyvet.

És ez az „édeni állapot” be fog következni?

Ki tudja. Reménykedjünk. Nincsen túlságosan sok esély, de egy ilyen esemény valamiképpen mérce... Mert történt valami, amit nem lehet meg nem történtté tenni, és ez talán mércévé válik a többi kritikai megnyilatkozás számára is. Persze egy fecske nem csinál nyarat. Kultúrát — az én szótáram szerint: etika, esztétikai alapelvekben való együttgondolkodást — nem lehet csinálni. Különösen nem közös eszmék nélkül.

Szerinted egy író mennyire lehet politikus?

Az író dolga az igazság szolgálata, nem ismerhet el szellemi határokat, hiszen az igazság az Abszolutumban van; Ö pedig határtalan. A művészet tehát totális gondolkodásforma. A politika pedig nem az, különösen európai értelemben nem. Az ázsiai termelési mód talaján például a régi Kínában, létezhetett totális politika, -mert nem alakult ki magántulajdon, individuális fejlődés satöbbi. A politika ott kiterjeszkedhetett a művészet szféráiba: tudjuk, külön hivata410