Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 4. szám - László Gyula: Ötven rajz a honfoglaló magyarokról (tanulmány)

nelmet és a magyar szegényember meg a kopott tájak és szélfútta fák szeretetét. Sodró erejűvé vált bennünk a vágy, hogy használjunk művészetünkkel megnyomorított népünknek. Sajnos ez nálam sokáig váratott magára, mert a Főiskola elvégzése után Balló ösztöndíjjal kijutottam Páris—Londos—Itália múzeumaiba, kezemben voltak a Louvre-ban Leonardo rajzai és csendesen szóltam magamhoz: hagyjad abba László Gyula, ezek után ugyan mit tudnál hozni, hiszen Leonardo a tökéletesség. Abba is hagytam vagy 12 évig a rajzolást, s ez az idő régészéletem inaséveinek ideje volt. Az Egyetem elvégzése után a Nemzeti Múzeumba kerültem Fettich Nándor mellé, aki a „reálrégészet” magasiskoláját képviselte, s magam is ebben az irányban kezdtem dolgozni. Egyetemi doktori értekezésemre Győrffy István azt mondta: „Gyula, nem ezt várjuk tőled”. Győrffy szavai nyomán indult meg bennem az az erjedés, aminek végső eredményeként eljutottam magamhoz, a szegény ember régésze lettem és a magyar nép múltjának mindennapjait kutatom. A régészeti leletekben nem elsősorban formát látok, hanem a benne sűrűsödő emberi tapasztalatot, megcsinálá- sának és használatának fortélyait — egyszóval a „tárgyak életének” lettem kutatója, hogy az általam igen nagyra becsült Kiss Lajost idézzem. így munkásságom úgyszólván elvált a tárgyfetisizmustól. Mondták is kollégáim, hogy amit csinálok nem régészet, hanem néprajz. Szárszói előadásomban (1943) már ez a szemlélet bontakozott, s ekkor mondta Veres Péter: „írj a honfoglalók népéről”! Ez volt a második „megvilágosodás” Győrffy figyelmeztetése óta. Püski Sándor a maga erejéből lett kiadó, mindjárt szerződést is ajánlott „A honfoglaló magyar nép élete” c. könyvemre. Ezt a több mint 500 oldalas könyvet — hosszú előkészítő jegyzetelés és töprengés után — 1944. január 15—március 14-ig írtam meg, úgy dolgoztam, mint egy erőmű!

Nos, ez az őstörténete ennek a rajzsorozatnak. Egyrészt a képzőművészeti, másrészt a régészeti, néprajzi, nyelvtudományi képzettségem ötvöződött benne, és megtaláltam a nemes történelmi-tudat alakító eszközt. Ám mindez nem ment ilyen egyszerűen, szomorú közjáték kellett ahhoz, hogy a rajzsorozat megszülessék.

Voltaképpen Kolozsvárott kezdődött. Tagja voltam 1945 után a rajztanárvizsgáló bizottságnak és a jelölteknek aktot kellett rajzolniuk. Én is elővettem egy lapot és 10—12 év után rajzoltam. Csodálkoztam, hogy semmit nem „felejtettem”. Utána lassacskán ismét elfogott a rajzolás vágya, nem ennek, vagy amannak megrajzolás^, hanem az idő szerelme, amit rajzolással töltök. Ebben az időben kezdődött el, hogy értekezleteken látszólag békésen hallgatva, barátaimat rajzoltam és becsült íróinkat. Így került sor Bánffy Miklós nagyszerű fejének rajzára, s követték Kós Károly, Asztalos István, Szabédi László, Bözödi György, Kacsó Sándor portréi. Festő barátaidról is készültek beszélgetés közben rajzok. (Később az ilyenfajta rajzokból állott 9sz- sze „kortársaim” sorozatom, amely, az élő — sajnos azóta már jórészt halott — magyar szellemi pantheon arcképcsarnoka lett). Felszabadult bennem a rajz, a fejtés, a mintázás démona. Az arcképeken kívül kedves fiatal leányok alakját írták körül vonalaim. Egyszer Losonczy Tamás mutatta meg nekem absztrakt sorozatát, s ez lappangva, felkeltette bennem a vágyat, hogy én se csak úgy kedvemre rajzoljak, hanem füzérré fűzzem egy nagyobb lélegzetű témára készült rajzaimat. De még nem alakult ki bennem, hogy mi is lenne az. Néha bántott a dolog, hogy míg régészeti munkásságomat a magyar népnek szentelem, rajzaimban a „szem ünnepe” uralkodik — nem beszélve arcképeimről.

Felderengett tehát bennem a vágy, amely kétarcú volt: egyrészt egy sorozat kívánsága, másrészt népünk történelmének szolgálata. S ekkor következett be a sors közjátéka. Miután 1949-ben visszhívtak Pestre, „jóakaróim” megfosztottak mind egyetemi tanárságomtól — amit még Kolozsvárról hoztam magammal —, mind pedig múzeumi vezető beosztásomtól és a Múzemi Központ előadójává tettek meg, harmadannyi fizetéssel, mint professzor koromban. Bár régészeink közül talán a legtöbb munkásságom volt, a Minősítő Bizottság mindenfajta tudományos minősítésre alkalmatlannak találta, amit addig írtam, (pedig nyereg-könyvem, „A honfoglaló magyar nép élete”, stb. már megjelent). „Ha nektek így jó, én ugyan nem kunyerálok, meg37p