Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 4. szám - László Gyula: Ötven rajz a honfoglaló magyarokról (tanulmány)
LÁSZLÓ GYULA • • Otven rajz a honfoglaló magyarokról Könyvek, tanulmányok, de akár műalkotások is, nem akkor születnek, amikor szerzőjük nekifog megvalósításuknak, hanem jóval korábban, az ismeretlen, homályba vesző emlékezésben fogannak. Pátzay Pál egyik tanulmányában megkísérelte, hogy utánanyomozzon székesfehérvári lovasszobra fogantatásának, és eljutott a messze gyermekkor emlékéig, amelyekben még egyáltalán nem formálódott valamiféle szobor: mindössze egy nagy zöld rét volt, amelyen átszaladt egy fekete kutya. Hasonló becsvággyal fogok most hozzá „élveboncolásként” az 50 rajz a honfoglalók életéről című könyvem keletkezésének őstörténetéhez. A könyv az idén jelenik meg a Móra Kiadónál, s elmondom röviden, hogy mit tartalmaz. Eredetileg azt a címet akartam neki adni, hogy „A honfoglaló magyar nép élete”, de egykori kiadóm figyelmeztetett arra, hogy ezt a címet már „lefoglalta” 1944-ben megjelent vaskos könyvem. Félreérthető lenne, hogy ugyanazzal a címmel jelenik meg — nem ugyanaz a könyv. Tartván magamat ehhez, adtam azt a címet, hogy „50 rajz a honfoglalókról”. Ugyanis valóban 50 rajzról van szó: mindegyik páros oldalra jut egy rajz, s a szemben levő oldalon és a rajz alatt kimaradó részen magyarázatokat fűzök a látnivalóhoz. A magyarázatok egyszerűek, arról van szó bennük, hogy a rajion látható életképen mi a feltétlenül hiteles — nagyrészt a rokon-népektől, vagy éppenséggel a magyar régészetből vett tény, s végül mi az, ahol a képzelőerő pótolta a tudást, s mi adott erre alapot. Azt szeretném, hogy aki a rajzokat nézi, tudja, hányadán áll velük: mennyi bennük a képzelet, s mennyi a valóság. Az 50 rajz a mondavilág felidézésével kezdődik, aztán néhány lap az esemény- történetre — a honfoglalásra — emlékezik, s végül a rajzok kétharmada a mindennapi élet mindennapi munkáját mutatja be (pl. földművelés, nyeregkészítés, menyegző, halál, születés stb., stb., ezekről úgyis szó esik még később). A rajzok voltaképpen az 1944-ben megjelent könyvem és az azóta eltelt idők tapasztalatai alapján készültek. Nem tagadhattam, hogy régész vagyok, de örömmel használtam mindazt, amit a mindennapokról a nyelvtudomány, a néprajz, az embertan, az állattan, növénytan kiderített, egyszóval — mai kifejezéssel élve — komplex módszerrel dolgoztam. Mindegyik rajz az élet egy-egy mozzanatát ragadja meg, úgy mintha magúnk előtt látnók. Nos, ehhez elöljáróban el kell mondanom valamit. Tudvalevő, hogy sok dolgot nem tudunk még, vagy talán sohasem is ismerjük meg a múlt teljességét. Ám, a rajzokon nem hagyhattam fehér foltokat, hogy ezt meg ezt még nem ismerjük. Nem tehettem azt — amire humorosan emlékezem képzőművészeti főiskolai „múltamból”. Akkor ugyanis a Csók-osztályban levő „fiatal óriások”, mi öten, egy kamarakiállítást rendeztünk mestereink modorában. Amolyan „így írtok ti” volt a képzőművészetben. Reám a tanárok közül Karlovszky Bertalan jutott, akit idős korában neveztek ki tanárnak, mert Horthy Miklóst tanította rajzolni, festeni. Nos Karlovszky tanítási módszere az volt, hogy a hallgatók az első nation ceruzával halovánvan felrajzolták például a modell fejét, meghatározták arányait és a részletek helyét, aztán másnaptól elindult a „satírozás” — árnyalás és a fejtetőn kezdve a homlokon folytatva, szemöldök, szemek stb. jutott el a hét végére az áliáig, illetőleg a nyakig. Nos rajzom a következő volt: egy szép fiatal leányt rajzoltam, részletekig ható „kidolgo368
