Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 4. szám - Száraz György: A tábornok XIII. (életrajzi esszé)

ról — és szemben ezzel a „biztos kenyér”, a „megalapozott egzisztencia” reményéről, amit a hadsereg nyújthatott.

Az apa mérlegre tehette mindezt, amikor helyeselte vagy ellenezte a fiú elhatározását — de a fiú még csak tizennyolc éves, és nincs mögötte más, csak az otthon biztonsága.

Említhetem az uniformis varázsát, háborús romantikát, fegyverek vonzását, lányok tekintetét, világverő napóleoni kamaszálmokat; de említhetem Gor- lice harci dicsőségét, Przemysl védelmét, az „elszakított magyar végeket”, az antant szuronyait — s a másik kamasz-álmot a délceg hadnagy úrról, amint ütege élén végiglovagol a temesvári Hunyadi-utcán, és kardjával tiszteleg a kis kápolnatető alatt fehérlő „halovány Madonnának”...

Mégis, a lényeg: nem katonának jelentkezett, hanem hivatást választott. Megcsömörlött később a hadsereg szellemétől, az életforma sivárságától — de a gyerekember-választotta hivatás mindvégig fogva tartotta. Itt van egy levél, Pécsett kelt 1933 szeptemberében, sok-sok dühös-gunyoros más levél után; ekkor már utál csaknem mindent, ami körülveszi. Megjött az áthelyezése, készül Kecskemétre, a hozzá beosztott önkéntesek — ezúttal „egyéviekről” van szó! — búcsúvacsorát rendeznek neki:

......kifogástalan, tip-top bankett volt, az első életemben, ahol nem ünneplő,

h

anem ünnepelt voltam. Kifogástalan terítés, virágok, pompás és hosszú étlap, italok, cigány, és — ne nevess ki! — beszédek. Nem csak a ténynek örülök, és annak, hogy jól sikerült, hanem elsősorban annak, hogy úgy látszik, sikerült elérnem azt, amit akartam, és aminek az... ezer apró jelből észrevehető szeretet csak kísérő jelensége. Sőt, nemcsak úgy látszik, hanem biztos, hogy ezek a fiúk — nem úgy, mint eddig többnyire — valóban és nagyon megértették, mi az: katonának lenni, és megszerették ezt a hivatást. Ezt most, hogy elmegyek és vége a dolgomnak, nyugodtan mondhatom... Egyes dolgokban jobban vannak kiképezve, mint az előző évfolyamok, szeretik a dolgukat, szívesen csinálják és örömmel katonák. Azt hiszem, egy csekély mértékben sikerült eloszlatnom azt a hományt és főleg téves fogalmakból keletkezett ellenszenvet, amely általában — és elismerem, sokszor indokoltan — el van terjedve a katonaságról, a katonai életről, és egyáltalán erről a teljesen félreismert hivatásról.”

Amikor majd 1939 novemberében megválik a hadseregtől — alig pár nappal előbb járt volna le az 1927-ben aláírt legénységi „Kötelező” tizenkét esztendeje —, egyszerre érzi a szabadulás örömét, a hivatástól való elszakadás fájdalmát és a jövő bizonytalanságát. Ott van mindez a Gyulán, november 5-én kelt utolsó levélben, egy nappal a lemondás benyújtása után:

„Az üteg vezetését már át is adtam, a tisztikaromat röviden tájékoztattam a lényegről, és el is búcsúztam tőlük, őszinte megértéssel fogadták, ők ugyanis személyesen, közelről ismertek... De ez most már lényegtelen... Most jön a legnehezebb... az utolsó akadály, legnagyobb és legszélesebb, utána már a cél. Ennek kell legvadabbul, de hideg fejjel nekilovagolni. Felkészültem, minden idegemben érzem, most kezdődik, a fejem állandóan fő, egymást kergetik a gondolatok, állandóan és visszatérően egy pont körül... Olyan hosszú még az élet, és olyan végtelen variánsai lehetnek a jövőnek. Isten tudja, mi vár még ránk, de biztos nem lesz unalmas... írjál, Katikám, lehetőleg azonnal, a lakásomra: Dobay u. 2/b. — és nem kell márt azt írni, hogy főhadnagy úr’, elég az ,úr’ is. Erről legalább — hiába is akarnám — nem lehet lemondani.”

(Folytatjuk)

329