Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 4. szám - Száraz György: A tábornok XIII. (életrajzi esszé)

méltóságok: a püspökök, a különböző felekezetek főpapjai, a két koronaőr, az ország főbírái, a koronaügyész, a Nemzeti Bank elnöke. Megbízottakat küldenek a városi és vármegyei törvényhatóságok, érdekképviseleti alapon a különböző szövetségek és kamarák — gyárosok, nagybirtokosok, kereskedők, ügyvédek stb. —, a Tőzsde, az Akadémia, az egyetemek. Végül pedig tagja a felsőháznak 40 „kiválóan érdemes polgár”, államfői kinevezés alapján.

Visszatérés ez „az ősi alkotmány szelleméhez”, vagy inkább a kardos-kucs- más díszmagyarhoz; a ferencjózsefi idők szellemét idézte június 18-án, Horthy születésnapján a Vérmezőn rendezett díszszemle és tábori mise, s amikor 1927. január 29-én a kormányzó megnyitja az immár kétkamarás országgyűlést a Parlament kupolacsarnokában — ez már kísértetiesen emlékeztet az egykori uralkodói trónbeszédekre.

Bethlen ugyanis november 16-án — megint csak kormányzói kézirattal, meg sem várva a második nemzetgyűlés öt éves mandátumának lejártát — feloszlatja a Házat, s elkezdődik a választási harc az 1925 júliusában elfogadott választójogi törvény alapján.

Nem érdektelen itt visszapillantani az 1920-tól 1926-ig tartó „nemzetgyűlési korszakra”. A rendszer első választása a Friedrich-kormány által kibocsátott 1919-es választójogi rendelet alapján zajlott le 1920 január végén. A rendelet — részben az időben oly közeli forradalmak hatására, részben a nyugati demokráciákra való tekintettel — titkos szavazást írt elő, és széleskörű — a nőkre is kiterjesztett — választójogot biztosított. Felléphetett bármilyen pártállású jelölt, kivéve a kommunistákat. Tiszta választásról, persze, így sem beszélhetünk; de a manipuláció és terror eszközeit nem közvetlenül az államapparátus alkalmazta. A beavatkozás közvetlen és brutális — ugyanakkor kifelé nehezebben dokumentálható — volt: a különítmények egyszerűen megfenyegették és visszalépésre kényszerítették a „nem kívánatos” jelölteket.

Az első nemzetgyűlés 1920. februárjában ült össze; 27-én kimondta az alkotmányosság helyreállítását. Kétéves mandátuma 1922. február 16-án járt le. Ekkor már Bethlen a miniszterelnök. Sokallja az előző ülésszakok parlamenti viharait, túl „vegyes” számára a képviselőház összetétele, a jövőben biztos többséget akar kormánya mögé. De nem akarja alkalmazni az 1920-as módszereket — ha akarná, se tudná: a különítmények már nincsenek, a terroristák jelentékeny része a legitimista ellenzék táborát gyarapítja —; viszont tudja, hogy az 1919-es, széleskörű választójogi rendelet alapján megtartott választás az eddiginél is nagyobb és lármásabb ellenzéket hozna a parlamentbe. Ám azt is tudja, hogy ez a nemzetgyűlés aligha szavazná meg könnyen a neki tetsző választójogi törvényjavaslatot. A megoldás nyilvánvaló alkotmánysértés: a javaslatot be sem terjeszti, viszont kormányzói kézirattal berekeszteti a nemzetgyűlést, két héttel később pedig új választójogi rendeletet bocsát ki. Ez a községekben visszaállítja a nyílt szavazási rendszert, és alaposan leszűkíti a választásra jogosultak — elsősorban a nők — körét.

Az 1922. május—júniusban lezajlott választásokon már a kormány apparátusa alkalmazza a terror és manipuláció eszközeit. Ekkor még komoly ellenfél a legitimizmus, különösen a dunántúli katolikus kerületekben, ahol a papság és a nagybirtokosok elég nagy tömeget képesek a befolyásuk alá vonni. Végül is a 245 képviselői mandátumból a kormánypárt egymaga 140-et tud megszerezni; ha hozzáadjuk a Bethlent támogató kisebb pártok, csoportok mandátumait is, akkor összesen 166 lojális képviselő áll szemben 79 különböző pártállású ellenzékivel. A szociáldemokraták a maguk 25 mandátumát jórészt annak

315