Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 4. szám - Száraz György: A tábornok XIII. (életrajzi esszé)

És az új idők sikamlós-könnyed bohózatai, „filmes” új gicss-romantikája: A nagyságos asszonyt láttam már valahol, Mariska, avagy a házasságtörés iskolája, Amit a nő akar, Szegény leányt nem lehet elvenni, önagysága kimenője, A.z asszony és az írógép, Nizzai éjszaka, A jazzénekes, A csikágói hercegnő — és persze az, amelynek címe szállóigévé lett: Mesék az írógépről...

A sport nagy csillaga nálunk is Nurmi, a finn csodafutó, és persze az úszó Bárány István, meg „Slózi” — Schlosser Imre — a Fradi karikalábú csodacsatára, meg a világhírű Braun—Molnár—Orth jobbszárny. S miközben az „alsóbb néposztályok” mérgükben dalra fakadnak, hogy az újpestiek kimaradtak a nagyválogatottból — Azt hittük, hogy a kapitány UTE-t szereti, pedighát szereti a fene, aki megeszi. .. —, a „felsőbb régiókban” egymást érik a „rangosabb” sportesemények: golfverseny a Svábhegyen, lovaspóló a Vérmezőn, „military”, díjugratás, „hölgyek lovaglása” a Nemzeti Lovarda Egylet rendezésében, aztán ősszel a nagy Hubertus-vadászat: zsokésapkás, vörös frakkos urak kergetik a rókát kopófalkával, mint a régi angol metszeteken...

Most válik közkinccsé a telefon, még jó viccnek számít „visszahívatni” az Állatkert 4-54-es számán „Jónás méltóságos urat”, vagy 61-95-ön a Lipót- mezőt. Már állnak az első telefonfülkék, oldalukon a vigyorgó Lysoform-pofá- val, a MODIANO-szivarkahüvely és Coty, a francia parfömgyáros reklámjaival; de az ő gyártmányait hamarosan bojkottálni fogják a hazafias drogisták, mert a „megkótyagosodott pomádékotyvasztó” elítélően nyilatkozik a magyar revízióról... „Vörös Oroszország” változatlanul titokzatos, távoli világ; a hírek nagyjából azon a szinten vannak, mint a csehszlovák sajtóból átvett júniusi tudósítás: egy brnói nagyiparos beszámolója Moszkváról, ahol „az illem és szemérem ismeretlen fogalom”. Ugyanis „bármikor megtörténhetik, hogy egy- egy asszony, teljesen felhúzva a szoknyáját, nyílt utcán vakarózik”. Az utcán meztelen emberpárok járkálnak, „Le a szeméremmel!” táblát cipelve, és „a kommunista igazolvány bárkit feljogosít meztelenül járkálni”. Ezzel függ-e össze, vagy pusztán a személyi kultusz első jeleit észlelte a tudósító, nem tudni, de „a kommunista vezérek mindenütt előjogokat élveznek. A villamosokban külön előkelő helyet tartanak fenn részükre.” És íme a bezprizomyikok, a csavargó gyermekek gondja a cikkíró szemszögéből: „Magam láttam, amikor kommunista gyerekekből alakult betörőbandát cipeltek be a rendőrök és alig bírták megfékezni őket.” De amúgy is baj van az ifjúsággal: „Egy barátom, azelőtt diplomás mérnök, ma bérkocsis a szovjet nagyobb dicsőségére, elmondta, hogy tízéves fia, amikor megbüntette, mert lopott, feljelentette a kommunista rendőrségnél ellenforradalmi érzülete miatt. És az apának ülnie kellett három hónapot” —, ami voltaképpen nem is olyan nagy dolog, ha számításba vesszük, hogy „mindennap el lehet valaki készülve, hogy névtelen feljelentés alapján elfogják és rövidesen kivégzik”.

Persze, van remény azért a világ megváltására. Az ötletet adhatta volna Rudolph Valentino is, aki egy 1923-as filmjében ifjú maharadzsát játszik, akinek homlokán ott fénylik a jövőbelátást bizonyító stigma, „Krisna isten csókja”. Annie Besant, egykori brit feminista és szakszervezeti harcos, később a teozófia apostola — a laptudósítások szerint 79 éves, hófehér hajú, eton-frizu- rás hölgy — ugyanis felfedezte Benaresben az ifjú Messiást, Jiddu Krisnamur- tit, aki méltónak bizonyult arra, hogy „testébe fogadja a Világtanító lelkét”, s azért küldetett, hogy „a szenvedők arcáról letörölje a könnyeket”. A teozófia egyébként „valamennyi hit bölcs egybeolvasztása”, fő hittételei a reinkarnáció és az azt meghatározó Karma, az „okok és okozatok láncolata”. A budapesti

311