Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 4. szám - Száraz György: A tábornok XIII. (életrajzi esszé)
SZÁRAZ GYÖRGY A tábornok XIII. 1926-ban még mindig az 51 éves Mistinguett-é a legszebb láb Párizsban, de már táncol és énekel a Champs-Élysées színházában Joséphine Baker, a 20 esztendős „fekete Vénusz”. Persze, az igazi bálványokat a még mindig néma film, és főképpen Hollywood adja a világnak. A legnagyobb, Rudolph Valentino - most szeptemberben hal meg, de már itt az utód Ramon Novarro személyében, s itt bolyong a „bánat utcájában”, a nagyvárosi fertő szélén a megkísértett ártatlanság, a későbbi „isteni” Garbo, egyelőre csak Ásta Nielsen partnereként. Itt van Anna May Wong, az egzotikus kínai szépség, az „ennivaló kölyök” Jackie Coogan, csibészesen félrehúzott sildes sapkájával és nadrágtartójával; itt van Tom Mix, a rettenthetetlen cowboy, Rin-tin-tin, a csodálatos farkaskutya, és Lon Chaney, szörnyű majomként a Notre Dame harangkötelén vagy halál-maszkban, mint az Operaház fantomja. Itt van Chaplin, de itt van Zoro és Huru is; lehet röhögni Max Linderen, aki Douglas Fairbanks-et parodizálja a Három testőrből, s folyvást hessegeti a kalapjáról arcába lógó hatalmas tollat. És itt van „nemzeti büszkeségünk”, Vilma Banky, az egykori pesti irodistalányka, akit Valentino, a „sejk fia” ölel szerelmesen a hollywoodi oázis pálmafái alatt, a sivatagi naplemente fényében. 20-as évek: káprázatos álomvilág a kismozik vásznán, egy szál zongora kalimpáló hangjai mellett. Monumentális giccsek, kocsiverseny a Circus Maximus- ban, átkelés a kettévált Vörös-tengeren, kalózok csatája, Monte Christo szökése If várából, hindu bálványtemplomok sötétje, halott légionisták a sivatagi erőd lőrései mellett és reflektorok vetítette északi fény a jégmezőn didergő sztárok háta mögött... Lassan bealkonyul a 20-as évek elején divatos folytatásos „filmregényeknek”, az emberek nem szívesen vesznek jegyfüzetet a pénztáraknál; nemcsak pénzük és idejük kevés, de a türelmük is ahhoz, hogy egy hétén át töprengjenek a hős sorsán, aki ottmaradt a folytatás végén egy szál kötélen csüngve a szakadék fölött. Hisz egyre inkább ő a fontos, nem a „korhű” jelmezekben, „korhű” díszletek között nyüzsgő statisztéria: ő, a sztár a kötélen, a vágtató ló nyergében, a kalózhajó parancsnoki hídján, kedvesével ögszesí- mulva a rohanó trojkán, ö — akivel azonosulni lehet. Valentino, Fairbanks és a többiek: villogó fogsor, lesimított fényes-fekete haj, keskeny bajusz, festői burnusz, hófehér turbán a jólszabott frakkhoz, cári gárdauniformis; és a nők: férfirontó démonok, szelíd baba-angyalok, arisztokratikus és egzotikus szépségek — s mögöttük a hollywoodi csodavilág, a karrier, világhír, a „befutottak” magán-paradicsoma... Talán nem is kell sok, hogy elérjük, még egy Miss Magyarország cím sem, csak egy útlevél, hisz Bánky Vilmának is sikerült, Putty Liának is, vagy Lugosi Bélának, aki 1919-es emigránsból lesz doktor Jekyll és Mr. Hyde, majd pályafutása csúcsán a Drakula-film rém-hőse. És, ki ne tudná, hogy Gloria Swanson, akinek ma heti 15 ezer dollár a gázsija, Mack Sennet fürdőruhás görlosapatából emelkedett a sztárok világába... 309
