Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Csapodi Miklós: Alapítólevél és csatolt iratok (Zelei Miklós: Alapítólevél)

megtalálásának előzményei; bár némi egyenetlenséget okoznak ugyan, mégis jó, hogy a kötetből nem maradtak ki, s így a költői portré nem retusálódot egészen egyöntetűre a hetvenes évek végének fejlődési szintjén.

Jellegzetes költői helyzete a befejezetlen utazás, az elindulás és a tájékozódó bolyongás, az „eltűnők belső nyaraimban” (Költözöm) hangulata és állapota, ebben azonban az induláskor, amikor még „hidat égettek hitei / tudott pennával szépleni. .. volt önörömnek tollnoka / pokol admimisztátora” (Tinódi Sebestyén éneke), inkább a kalandozások öröme és kíváncsisága vitte, aztán jött a „der menekülés to Budapest” (Eladhatatlan) és felerősödött a beszorítottság érzése, amikor „nem kell magamat védenem / mindig megvéd a félelem / megfigyelik ha hallgatok” (elindul európa); a költő jobban szereti, ha „rámtaláltak / elaludtam / elveszítettek ébren vagyok” (haiku).

Első meghatározó élményköre nemegy nemzedéktársával együtt neki is Szeged volt, a szellemi szülőváros, amely „bizakodásra ítélt” ugyan, de „nem a meglepetés jön mi megyünk el” (zárójelentés). A földrajzi eltávolodás után azonban még zakla- tóbbá válik a meg nem érkezés érzése, amelyet belső és valóságos utazások egyensúlyoznak ki (legszebb kötetbeli emlékei ennek a karakum, 1976, az örmény esküvő, az eladhatatlan és a varsó, 1966), majd végleg eldől a lappangó költői dilemma: „nem maradhatok nem futok el / éveimben havazik a csend mindenütt észak menni menni... meg se állni rodostóig” (vadon); Rodostó csak mint elképzelt lehetőség foglalkoztatta (mikes), döntése a maradás. Célját az Alapítólevélhez hasonlóan határozza meg egyik legfontosabb versében, a nádoriban:

beleszőve a szennybe szövetéből kiragyogni sötét szavaim felmutatni ártatlanságom kudarcom ahol nőttem hogy árvulhassak az ország sarába lerakni

röntgeneznek térképeznek helyemen nőhetek vadon csillagok cséritelepe alatt vers rácsa mögött szabadon

A cselekvő, feladatvállaló erkölcsiség egyre határozottabban fogalmazódik meg lírájában a hetvenes évek elejétől, de nem a „sötét szavak” tónusa uralkodik el, hanem a tragikumot a groteszk elemeivel, néha kísérteties szó- és képjátékokkal is felerősítő látásmód; ezekben a szerkezetekben még nem mindig világos és kidolgozott az elemek illeszkedése; s néha a képi megformálás sem éri el a gondolati anyag jelentőségét, mégis talán leginkább ez az út tartogatja a továbblépés legnagyobb esélyeit, eddig bizonyítottan az olyan részleges ön-összegzésekben, mint a bábéi és a Kihívás nr. 80, amely egyszerre tisztelgő emlékvers és éles leszámolás egy illúzióval. A „kiragyogni” szándéka tényleges döntésekben valósul meg, néha elbeszélő modorú, tárgyias versben (a hal kivétele a kádból), másutt kimondott állásfoglalásban:

mintha ki lehetne szerelni repülésből a repülést szabadságból a szabadságot mintha szét lehetne választani a szabadságot és a repülést mintha választani lehetne csak az egyiket csak a másikat

(a holnap logosza)

287