Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXI.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék XXI. A pincében egy nö hever halottan, a falakra ábrákat rajzolt a penész, sötét kút a gyükos lelke de bűne elenyész, mint pókháló a távoli sarokban „Misz-orgiának” neveztük, csaknem ötven éve ennek, a lélek kifosztott állapotát (amikor valami fanyar bűz bugyolálta be és bénította le akaratunkat), ha annak lehetett nevezni azt a vitustáncot, amit látni nem, csak megélni lehetett. Hát mi néhányan zászlónkra hánytuk a semmi okádékát, ezt a tachista előképet, és most előlopakodott a múlt dzsungeléból egy beszélgetésen a búgóhangú leánnyal, aki nővérem iskolatársa volt a Munkácsy utcai „zsidgim”- ben. A színhely a városligeti nagykor agyonunt tájképe, bennem pedig a még- jobban agyonunt semmi világtalansága. Jól emlékszem arra a szokatlanul éles logikára, ami megkörnyékezte a látszatok valóságát és a Valóság látszatait bennem, olyannyira, hogy hinnem kellett igazamban, hiszen mit is lehetett a kései pubertás nihiljével szembehelyezni? Ha nem hangzana nagyképűen: szinte „filozofikus” érveket sorakoztattam fel tudatlanul valami egzisztencialista nézet védelmében, holott kinyitotta volna az ég csodálatosan kék szemeit, ha fejemet a búgóhangú lány mellei között tudtam volna. De ez még önmagam előtt is letagadott vágy volt, így hát meg kellett elégednem a semmi védelmével. Ma már tudom, hogy „pesszimizmusom” vágyakozások körülírása volt, de hát éreztem én ezt akkor is. Természetem képlékenysége és az igazi akaratok hiánya árnyalta sötét szürkévé lelkem szövetét. Persze a „misz-orgia” mást is jelentett: kényszeregyüttléteket, a pénztelenség és a hit hiányától ikifafcult színeket, a valódi távolságok tartalipatlanságát, annak a távolságnak, ami „Lélektől a lélekig” visz, letarolt, leszűkült idejét; és fájt, nagyon fájt védtelenségünknek a kemény tarló sebzése. Ez volt fiatalságom ideje. Csak ez volt, kérdezem, és kérdezem újra meg újra. Nagyon nehezen tudom a nihil és idill gubancát szétválasztani. Igen, ez volt nemcsak a fiatalságom idejének, de életemnek mostanáig nehezen viselhető terhe is. József Attila fele annyi idős volt mint én most, amikor vonat elé vetette magát. Hadd merjem kimondani: József Attila nem volt beteg! Nagyon ás egészséges volt: kimondta a csaknem kimondhatatlant, és még nevet is adott a kimondhatatlannak: „Nagyon fáj” — mondta és elment... Nem kellett többet, jobbat, elszántabbat és végletesebbet írnia, mint amit írt. Ostoba kérdés lenne, hogy kiírt-e magából mindent, amit kiírhatott? Szerepe volt, amit betöltött, és ne álltassuk önmagunkat azzal, hogy 1947-ben, 57-ben, 67-ben és 77-ben „Szilajabbul szerettük volna” és „Elhessentettük volna nagy baját”. 1937-ben is vágyakozott valami után, amiről pontosan tudta, hogy reménytelen vágyakozás. Azonos volt sorsával: költészetével, fájdalmával, gondjával és műgondjával, 268
