Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Száraz György: A tábornok X. (életrajzi esszé)
és nemzeti szabadságjogok védelme, amely világszerte a haladás élcsapatának hagyománya volt, elvakult maradiaknak adott eszmei fegyvert.” A megszállók hátán hatalomra kapaszkodott rezsim könnyedén jutott a hazafias vádló szerepéhez. Petőfi és Ady könyve — mondta Illyés — ket’tétéipetett a húszas évek ifjúságának szeme láttára: „Mintha a közt kellett volna választani — amit Ady és Babits s velük a Nyugat és a Huszadik Század „legkiművaltebb emberfői” oly szilárdan egyesítettek magukban —, hogy európai vagy magyar voltukhoz legyenek-e hűségesek.” Litván György így ír ugyanerről 1978-ban, Magyar gondolat, szabad gondolat című kötetében: „Haza és Haladás ügyének ez a brutális kettészakítása azonban a fiatal, ekkor formálódó vagy színre lépő nemzedékre volt... a legtragikusabb hatással... Az első években a demokratikus és szocialista emigráció elképzelni sem tudta a magyar ellenforradalmi rendszer stabilizálódását, közeli hazatérésre számított, s... a revanssal fenyegetőző Horthy-rendszer természetes ellenségei, a kisantant országai felé fordult... Jászi nyíltan meg is hirdette és indokolta ezt az orientációt... E politikát csakis a siker igazolhatta volna, a siker azonban elmaradt... Kiderült, hogy a kisantant kormányok valóban csak eszköznek használták a magyar emigrációt.” Az emigránsok hinni akartak a jó értelemben vett politikai-gazdasági kényszerben, s úgy érezték, hamarosan eljön az ő idejük: a dunai „nagy ábránd” megvalósítása. Nem vették észre, hogy az „ellenségem ellensége a szövetségesem” reál politikai elve valójában csak a partnerek szempontjából reálpolitikus. Hogy ők e partnerek szemében alkalmas szövetségesek, mint emigránsok a Horthy-rendszer ellenéiben, de semmiképpen sem kívánatos szomszédok a hatalom birtokosaiként. Az ellenforradalmi rezsim a 20-as évek első felében — katonai ütőerő és erős külső szövetségesek híján — nem volt igazán veszélyes ellenfél. Ez meghatározta a kisantant-törekvéseket: fenntartani a magyar állam politikai-gazdasági elszigeteltségét, megakadályozni katonai erejének növekedését, hatástalanná tenni kifelé irányuló propagandáját. Mivel pedig az ország igazságos érdekeit is az ellenszenves rendszer képviselte: az ország ellen irányuló politika céljai érdekében igyekeztek felhasználni a rendszer ellen támadó emigrációt, elhitetve legjobb képviselőivel, hogy a „testvéri rendezés” útjában egyedül Horthy és rezsimje áll. Holott egy demokratikus, integritásról és szupreimáciáról lemondó, de reális igényeket képviselő — ilyfcéppen külső rokonszenvekre is inkább számítható — rendszer, bármily paradoxul hangzik, nagyobb veszélyt jelentett volna a maguk nacionalista-hegemon törekvései számára, mint a militarista, antidemokratikus, irreális követeléseket hangoztató ellenforradalmi rezsim. Azt is tudniuk kellett: egy demokratikus, föld osztó Magyarország sokkal nagyobb vonzerőt jelentett volna a határokon túl került magyar etnikum számára, mint Horthy Miklós állama. Mire az emigráció rádöbbent arra, hogy becsapták, késő volt. A „kisan- tant-konoapcióval” a csekély lehetőséget is eljátszották a belső közvélemény befolyásolására: közvetlenül Trianon után — bármily tiszteletreméltó indokok alapján bár — képtelenség volt itt elfogadtatni egy kisantant-barát koncepciót. Hortihyék így még könnyebben végezhették el a „kisajátítás” műveletét: ők lettek a „nemzeti gondolat” képviselői, s erre licitálni már nem lehetett; azért sem, mert az ilyen licit önfeladás és becstelenség lett volna. A Horthy^propa- ganda pedig tovább erősíthette velük szemben a hazaárulás vádjait: lám, az ellenséggel cimboráinak, még most is folytatják „az ország kiárusítását”... Elég egyetlen jellemző példa. 17
