Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XII. (életrajzi esszé)

Az anti-legitimista oldalon megállapítják, hogy a Habsburg-háznak valójában nincs „nemzeti és osztályellentéteket kiegyenlítő” tekintélye: azok a bizonyos „évszázados gyökerek” csak a legfelső társadalmi rétegekbe kapaszkodnak. Az „elzsidósodott, elosztrákosodott, nemzetidegen” arisztokrácia, a „tót plébánosok” — elsősorban az egyébként nagyon óvatos Csernoch János esztergomi érsek — és „buzeráns grófok” — Mikes szombathelyi püspök, IV. Károly legharciasabb híve — vezette klérus, és a „zsidó-sváb” plutokrácia a restaurációban látja „zsákmányérdekeinek” legfőbb biztosítékát, tehát a „munka tömegeinek” éppenséggel nem érdeke a király visszatérése. Bizonyos, hogy Károly a magyar trón birtokában hamarosan deklarálná osztrák igényeit is; ez a veszedelmes játék igazából akkor válnék veszélyessé, ha a birodalomegyesítő szándék — nagyhatalmi támogatással — megvalósulna: az új államközösségben a magyar érdek ismét visszaszorulna, s amellett, hogy megint ránk jutna a „zsandár-szerep”, ellenünk hangolódnék az Anschlussra vágyó birodalmi és osztrák németség is. Nincs tehát egyéb lehetőség, mint éppen „a nemzeti és faji jelleg kizárólagos kiélése”, az „idegen elemek” kizárása; új trónfosztó „debreceni” országgyűlés kell, amely örökre elvágja a Habsburgok útját a trónhoz, és tüstént felajánlja a koronát Horthynak. Ha ő el nem fogadná, akkor más „személyi megoldást” kell keresni.

Mindkét gondolatmenet tartalmaz valós elemeket: a Trianon utáni „ketté- tépettség” sajátosan jelentkezik a trónkérdésben is. A legitimisták jól látják, hogy a fajvédő nacionalizmus csak növeli az ország elszigeteltségét, ellenfeleik pedig lényegre tapintanak, amikor kimondják, hogy a dinasztikus érdek egyrészt összefonódik a feudálkapitalizmussal, másrészt ellentétes a nemzeti érdekekkel. Az egymással szembefordított — szociális és faji demagógiával keveredő — féligazságok a trónkérdésben is megzavarták a közgondolkodást. A kép tehát — mind a szembenálló csoportok összetétele, mind az érdek- és érzelemmotiváció tekintetében — hallatlanul bonyolult volt.

Az arisztokraták többségét nemcsak az tartotta IV. Károly hűségén, hogy tőle várták megrendült pozícióik erősítését; a dinasztikus-vallásos tradíciók mellett fontos motívum volt a Horthy-féle „felkapaszkodottak” iránti megvetés is — noha távolról sem viselkedtek valamennyien úgy, mint Festetics herceg, az angol királyi család rokona, aki a keszthelyi kastélyba látogató Horthyt a mellékkapuhoz utasíthatta volna a „koronás fők” számára fenntartott főkapu helyett. Amellett ez a megvetés is másként jelentkezett a „jó politikus—jó gazda” mágnásoknál, mint az üresfejű, léha „jó társaság” — az úgynevezett „ta- szilokrácia” — köreiben. A főpapságnál az ugyancsak hagyományos dinasztiahűség és a nagybirtokos érdek mellett közrejátszott a „lelkek fölötti uralom” féltése: hiszen a magyar történelemben a Habsburg-ellenesség többnyire ösz- szefonódott a „protestáns eretnekséggel”. Horthy — mint király-jelölt — maga is nyugtalanító jelenség volt: református uralkodó Szent István és Ferenc József „apostoli királyok” trónján!... Mi sem természetesebb, hogy ugyanez az ellentétes irányba vonzotta a protestáns papság gondolkodását; de a katolikus kléruson belül is akadt olyan, mint Prohászka, a „fél-eretnek” székesfehérvári püspök, aki küldöttséget vezetett Horthyhoz: vállalja a kormányzóságot. A tőke pedig nemcsak visszakívánta a nagy előnyökkel járó „széles birodalmi keretet”, de okkal tarthatott az új rezsim politikai elszigetelődéséből következő gazdasági hátrányoktól is. Amellett a nem magyar származású ipar- és pénzmágnásokat taszította és nyugtalanította a fajvédő „nemzeti program”; a bárósított „nagy családok” több okból is aranykornak érezhették a letűnt ferencjózsefi

249