Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XII. (életrajzi esszé)

innen, egy pillanatig se higyjétek, hogy elszakadtok tőlünk. Ä11 a híd és mi vissza fogunk jönni! Vagy mi, vagy a fiaink és jaj annak, aki láncot rakott a karotokra..

Herczeg egyszerre kínálja a „nagyszerű halált” és a diadalmas „reconquis- tát”: vegye ki-ki, amelyik neki tetszik. A harmadik „nemzeti sors-dráma” még várat magára 1925-ig: A Híd-ban ekkor mondja ki — a „néptribun” Kossuth ellenében, akinek „tárogatója a mélységbe csalta az országot” — a „reálpolitikus” Széchenyi a nagy szentenciát: „A fekete-sárga nem az enyém, de a vörös sem.”

De ezzel még nem jó sietni: 1921 a királypuccsok esztendeje. És persze az átmeneteké is.

Teleki már megszüntette a különítmények törvényen felül állását, de az ország még mindig a tartósított félelem állapotában él. Fél a falusi körorvos, ha éjszaka parasztszekér zörög az utcán: nem érte jönnek-e ködmönös-csizmás honfiak, hogy „megkocsiztassák” az orgoványi tanyavilágban; fél a bányásztelep egyforma házai között lépkedő csendőrjárőr, és még mindig fél az őrszemes rendőr a Nagykörúton, ha darutollas tisztisapkát lát. Fél a legitimista képviselő: vajon nem pokolgépet rejt-e a postás-kézbesítette csomagocska? Fél a szibériai lágerből hazatért fogoly a csóti szűrőtáborban, de fél a kihallgatója is: hátha veszélyes bolseviki agitátor az, aki itt ül vele szemben, az asztal túlsó oldalán? Fél a zsidó kishivatalnok, amikor meglátja a tányérsapkás egyetemi polgárt a kávéházi billiárdasztal mellett, dákóval a kezében. Fél a nagybirtokos a földosztó ígéretektől, a hadimilliomos az elkobzásokat ígérő vészes kormánynyilatkozatoktól; fél az író, aki a Vérmezőn lefényképezkedett Kun Bélával, a festő, aki dekorációt tervezett 1919 május elsejére; és fél a néptanító, aki az Intemacionálét énekeltette a diákjaival: talán csak akkor könnyebbül meg majd, amikor leventeoktatóként bizonyíthatja „igaz magyar és keresztény” voltát... z

A Népszínház-utca sarkán még mindig ott nyekergeti hegedűjét a rongyos cigányfiú, énekelve hozzá a háborús nótát a víg hadiasszonyról meg a piros bugyijáról: „Húzd rá, cigány, kapom a segélyt! Isten, az uramat haza ne se- géld!” Még folyik a Tisza-gyilkosság vádlottjainak pőre, még megesik, hogy valakit fényes nappal keresztüllőnek a Club-kávéház előtt. A Városi Színházban volt hadifoglyok a Csárdáskirálynőt játsszák, a női szerepeket is férfiak alakítják, mint három évvel előbb Krasznojarszkban. Nyugat-Magyarországon dörögnek a fegyverek, és szeptember 24-én lövések dördülnek a képviselőház karzatáról is; a tettes Kövér Ibrahim György tartalékos főhadnagy, fél éve jött meg az öt esztendős orosz fogságból. Kijelenti, hogy Rakovszky Istvánt, a nemzetgyűlés legitimista elnökét akarta lelőni, „mert a legitimisták Nyugat- Magyarország miatt háborúba kergetik az országot, a csatatérre kényszerítik a népet, ahelyett, hogy beengednék a képviselőházba” — és hozzáteszi: ő tanácsköztársaságot akar, nem érdekli, ha fölakasztják, mert nincs egyedül. .,. De a hivatalos közleményből kiderül: „társak nélkül cselekedett, elszigetelten álló jelenség”, egzaltált ember, de beszámítható.

De állnak már az irredenta szobrok a Szabadság-téren a francia Strass- bourg-emlékmű mintájára, és Papp-Váry ezredes felesége is megírta a Magyar Hiszekegyet. Avatják az első háborús emlékműveket, a Keletiből sorra indulnak a Gyermekvédő Liga vonatjai Hollandia, Belgium, Svédország felé. Augusz- ' tus 21-én a kormányzó avatja az első vitézeket „Hadúr nevében”, Pécsről, Újszegedről vonulnak kifelé a szerb megszálló alakulatok. Zadravecz páter — a

247