Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Szombathy Viktor: Hegyes-Kis-Somlyó vitéz író-huszárja

kezet számadatait egy bizonyos Hegedűs István először 1817-ben írta alá, aki 1822- ben már ekkép szubskribál: Nemes Hegedűs István főkurátor. A keresztnév is egyezik a kéziratban levővel: István. Egy helyütt arról is említést tesz könyvében a szerző, hogy a harctéren elesett Hegedűs Gábor őrmestert atyaíiságosan, testvéreként gyászolja. A család tehát több katonát is adott a császár-királynak. A következőkben sokszor emlegetett Tsászár Ö Fölsége: Ferenc császár (1768—1835) volt. Mint „római császár”: Második, mint „osztrák császár, magyar és cseh király”: Első. Az ő uralkodása idején zajlottak le a napóleoni háborúk, könyvünk szerzője is őt szolgálta. Azt, hogy „magyar király”: a szerző nem említi, hiszen osztrák ezredben szolgált. Találkoztunk a Hegedűs István névvel a Protestáns Tanügyi Szemle 1936-os évfolyamában is: Hegedűs István tanuló 1789. előtt három évet töltött Polgár István ludi-rektor (másként ludimagister, iskolaigazgató) keze alatt Hegyes-Kis-Somlyón, s ezt követően a soproni líceum növendéke lett. A líceum 1945-ig őrizte bizonyítványát, de ez is a háborúnak esett áldozatul.

Őrmesteri obsitját 1816. július 16-án kapta meg és hazament, immár pihenni. A falunak s az egyházközösségnek kellett az eszes, tapasztalt ember, így nem csoda, ha egy év múlva már a presbiterek között találjuk. A főkurátorságot — főgondnokságot — azonban csak négy évig viselte, mert alighanem összekülönbözött a testülettel: egyszer tíz forint kilencven krajcárt visszafizettettek vele, mert többet költött, mint amennyire felhatalmazása volt. Pedig az első ember volt Kissomlyón, aki végre olvashatóan s pontosan vezette a számadáskönyvet. (Huszárnak való jelentkezésekor — minden furfangjára szükség volt, hogy bevegyék — még azt is letagadta, hogy valaha írni-olvasni tanult. Idővel mégis rájöttek „titkára”, s mind az elöljárók, mind a bajtársak ugyancsak igénybe vették ebbéli tudományát és szerelmes levelek írásában való nagy találékonyságát).

Élete derekán járó férfiú Hegedűs István, negyvenhat esztendős, amikor búcsúzik a közélettől. Családja is van, ámbár az asszonynéppel mindig meggyűlik a baja. Földjét műveli s emlékiratait írja. Nyilván sokat olvasott ember volt, s egyéb versekkel is megpróbálkozott, de azok nem maradtak meg. Erőst biztatták emlékei megírására, kész is lett a könyvvel, beköttette és 1846-ban olvasni adta. Az ujjnyomok tanúsága szerint minden olvasni tudó elolvashatta, a nem tudónak felolvasták. Valamelyik rokon végre 1880-ban odaadta az Olvasóegylet könyvtárának. Különös csuda, hogy a kis könyv el nem kallódott.

Szerzőjének „égi ereje” őrizte az elveszéstől, elégettetéstől, mert annyi viszontagság után ma is él a könyv — hála a diáknak — s mivel százharminchat éveknek előtte azt kérte az olvasótól az ex-presbiter Hegedűs István, hogy terjessze a könyvet „a világ eleibe”, íme, az utókor engedelmeskedik.

203