Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Vinkó József: Kaptafák és tilalomfák. Szubjektív jegyzetek a mai színikritikáról

és egyikben sem maradt öt percnél tovább) de a szakmai slendriánsággal, saját árfolyamát (és a kritika méltóságát) járatja le, olyannyira, hogy hovatovább sem a közönség, sem a szakma, de maguk a kritikusok sem tekintik értékmérőnek a kritikát, hiszen annak munkaintenzitása nem mindig áll egyenes arányban az előadás létrehozóinak erőfeszítésével.

Márpedig, ha a kritikának nincs tekintélye és hitele, akkor nem töltheti be a funkcióját. A kritika szükséglete írónak, színháznak egyaránt: ez adja az értelmes visszhangot, a színháznak a halhatatlanság illúzióját, s végül tájékoztatja a felduzzadt kultúrtermékek áradatában vergődő nézőt is. A színikritika mindig akkor emelkedett hivatása magaslatára, amikor nemcsak regisztrált, nemcsak dokumentált, hanem az új törekvéseket is diadalra segítette, támogatta az új drámairodalmat, az új színházteremtő erőfeszítéseket. A régi kritikusok figyeltek egymásra, s egy-egy súlyosabb tévedést — a céh közös érdekében — maguk korrigáltak. Legjobb kritikusaink (Bajza, Vörösmarty, Gyulai, Kárpáti, Hevesi) fél életüket nemcsak a jó művekért (és a rossz művek elleni) harcban töltötték el, hanem a helytelen kritikusi elvek elleni hadakozásban is. A nyegle, rossz ízű célzásoktól hemzsegő, felületes és felkészületlen kritika az egész szakmát lejáratja. Ezért tarthatatlan az a szerkesztői magatartás (az a furfangos, de nagyon rövidlátó önvédelem), amely valamiféle arisztokratikus gőgtől vezettetve (vagy egyszerűen csak kényelemből?) lehetetlenné teszi, hogy a csaló műítész körmére koppintsanak, nehogy „sérthetetlennek”, „védett”-nek érezze magát, s megismételje tévedéseit. Kritikusaink egy része ugyanis még máig úgy gondolkodik, hogy dicsérnie vagy szidnia kell egy darabot. „Ez a kritikának a leglaikusabb és legdilettánsabb felfogása, amely föl sem merülhet egy igazi kritikus lelkében és agyvelejében” — mondja Hevesi. Kritikusaink egy rétegére azonban máig érvényes a mondás: „Szeretné, ha egyszer azt írhatná, amit gondol, mert azt nem gondolhatja amit ír.”

Felkészült kritikusaink közül feltűnően sokan fordítottak hátat a színibírálatnak. A legjobbak folyvást azon töprengenek, nem fölösleges-e tevékenységük, nem veszítette-e el végképp hitelét, funkcióját, rangját a színikritika? Mert jelen pillanatban sokak számára úgy tűnik, hogy haszontalan. Nem használ senkinek, sem a színészeknek, sem a közönségnek.

A szerkesztők asztala fölött — ahogy Komlós Aladár írja — ott lóg a láthatatlan táblázat, „hogy ki az 1. akit muszáj, 2. akit szabad és 3. akit nem szabad dicsérni.” Tilalomfák és divathullámok, amelyek sodrától az igazi kritikusnak szabadulnia kell, nehogy hippokráteszi esküjét megszegje.

„Addig is mi a teendő?” — kérdezi Komlós Aladár. Jelenjenek meg a kritikák névtelenül, mint egykor a Times Literary Süpplementben ? Írják alá őket — lengyel példára — a honi Ikszek? Szervezzenek irodalmi rendőrséget, amely a nyilvánvalóan tisztességtelen és igazságtalan bírálatot — a céh nevében — megtorolja? Vagy vezessék be az ősi gyakorlatot, amely szerint a színész kardra kelhet bírálójával?

Már látom lelki szemeim előtt Ferenczy komikus urat, aki bárbaj-kódex szabályai szerint remegő térdű hírlapírónkra irányítja fegyverét. S a bajszövő bíráló — talpig bandázsban — golyó és kard helyett — addig dicséri a feltüzelt epizodistát, amíg az belehal.

192