Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Vinkó József: Kaptafák és tilalomfák. Szubjektív jegyzetek a mai színikritikáról
nyíre tért el a szabályoktól. Ez a fajta kritika, főleg az irodalomtörténészek kezén amolyan (kitűnő) iskolamesteri példavetéssé fajult, s írójukról Moliére orvosa jut az ember eszébe: „Én Artemist pártolom — mondja — Igaz, hogy megölte a betegét. De legalább teljesen szabályszerűen járt el.” Hasonló ehhez a kritikus-típushoz az úgynevezett ügyész-kritikus, aki úgy tekint némely színházra és művészeire, mint bíró az elítéltekre, tanító a hülyegyerekre. A színészek az efféle kritikust olybá veszik, mint valami természeti csapást, akit a Sors ellenségükül rendelt, hogy ne legyen könnyű életük a földön. Ez a típus büszkén vállalja, hogy „A kritikus értéke a gyűlölet mennyiségével mérhető, amit a színésznépség köréből kivált”. Az ilyen kritikának mottója lehetne Sarcey bon mot-ja a büntető-kritikusról: „Odirent dum metuant!” azaz: Gyűlöljenek, csak féljenek! T. S. Eliot A kritikusok kritikájában négy csoportra osztja a bírálókat: 1. hivatalos kritikus, 2. ügyvéd-kritikus, 3. akadémikus-teoretikus kritikus, 4. mellék kritikus. E felosztás persze éppoly esetleges, mint a többi, magunk is sorolhatnánk a kategóriákat: emlékkönyv-kritikus, ne-szólj-szám-nem-fáj-fejem-kritikus, akkor kri- tikus-amikor-ráérek, Hűbele-Balázs-kritikus, Ellenkritikus, árnyék-kritikus, migré- nem-van-kritikus, Hóhér-kritikus stfo. A mai színibírálatban nincs egységes esztétikaidramaturgiai megközelítés; az ideális az volna, ha minden kritikus a saját esztétikai rendszeréből indulna ki, ilyen rendszert azonban igen kevesen építenek föl. Márpedig egységes világnézet, meggyőző filozófiai alapállás nélkül igazi kritikus nem születhet. A KRITIKA FELELŐSSÉGE „Író akarsz lenni? vagy kritikus?” — kérdezi Diderot, majd így folytatja: „Légy mindenekelőtt szilárd erkölcsű ember!” Nincs ugyanis még egy műfaj, amelyben olyan könnyű volna csalni, mint a kritikában. Ha valaki szabálytalan trocheusokat ír, hamissága pillanatok alatt kiderül, a matematikában összeomlik a képlet, miként kettétörik a rosszul megtervezett híd is. A rosszhiszemű és megtévesztő színikritikát azonban ritkán korrigálhatja az utókor. Ezért nagyobb a színikritikus felelőssége minden más bírálónál, s ezért megbocsáthatatlan árulása. A kritika tévedhet. Az irodalomtörténet tanúsága szerint a legnagyobb szellemek sem kerülték el a baklövéseket: Voltaire „barbár”-nak nevezte Shakespeare-1, s a Hamletet „egy részeges vadember képzelete gyümölcsé”-nek, hasonlóképp vélekedett Tolsztoj is. Gide nem ismerte fel Proust zsenijét, Anatole France pedig sum- másan így ítélt Zoláról: „Azok közé a szerencsétlenek közé tartozik, akikről elmondhatjuk, jobb lett volna, ha meg sem születnek...” De tévedett Vörösmarty is, aki Schiller Haramiákját „hibás” műnek, „egy nagy elme roppant tévedésének” minősítette stb. Mindez még nem etikai kérdés. Alig van gyakorló kritikus, akit tőrbe ne csalt volna a tévedések játéka, akár ízlés-görcs, akár emberi gyarlóság következtében. „Megbocsáthatatlan áruló (azonban) a kritikus akkor — mondja Bálint György — ha munkája közben az a szempont irányítja... hogy egyes véleménynyilvánításai révén erkölcsi vagy anyagi haszonhoz juthat...” Ha a befolyásos szerző, a színigazgató hálájára pályázik. Nem az a legnagyobb baj tehát, ha ízlés-, felkészültség-, stílus-, vagy tehetségbeli hiányok folytán a kritikus téved, nagyobb veszedelem, ha meghunyászkodik, érvényesülési vágy, egyéni érdekek miatt meghamisítja a véleményét. „Ha hízeleg, ha bánt — írja Fejes Endre Gondolta a fene című esszétöprengésében — egyaránt kárt okoz a hamis ítélet”. Ha elvtelen dicsér, akkor megbontja a valódi értékrendet, megingatja a művészetbe vetett hitünket, s végül annak is árt (hiszen kiiktatja a hibák jelzését) akinek talpnyalóul szolgált. Ha elfogult, akkor megbontja a természetes kiválasztódást, öntudatra segíti a középszert, lejáratja a művészet méltóságát. De nemcsak a tudatos ferdítés árulás. A mai kritika hitelét rontja a kényelmesség, a nemtörődömség is. Kritikusaink többsége természetesen ma már utol sem éri Mark Twain-t (aki esténként hat (!) színházat látogatott végig riporter korában, 191
