Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Vasy Géza: Az elbeszélő Szabó István (tanulmány)
ratlanul is — mert nem ment el hallgatózni, s így csak rábólint anyja kérdéseire — okozója a méregkeverésnek. A világban idegenül mozgó, oltalmat a családban sem találó kisgyerek motívuma az 1956-os Régi vasárnapban lesz először klasszikus erejű. Apa és későn született fia töltenek együtt a városi kocsmában egy délelőttöt, s az apa régnemlátott katonapajtásai előtt letagadja a fiát, unokájának vallja, mert szégyenli, hogy ilyen későn született csak gyereke. Aztán nem tud tiszta lelkiismerettel a szemébe nézni, a fiú pedig jó darabig nem tudja ezután az apját édesapának szólítani. Az idegenség-mo- tívum megjelenítését szolgálja az elbeszélés szinte minden mozzanata. S az egésznek n hatását erősíti az első személyű előadásmód, amelyet Szabó István igen ritkán alkalmaz. A személyesség mutatja, hogy itt nagyon fontos dologról van szó. A Vacsorában egy gonosz anyától fél állandóan a fiú. Itt senki se gonosz, de az emberi esendőség, hiúság és szégyen furcsa keveréke egy pillanatra mégis gonosszá teszi az apát. 1956 táján már sorra születtek azok a többnyire parabolikus epikus alkotások, amelyek a személyi kultusszal és következményeivel próbáltak szembenézni. A szocializmus szerkezeti hibája ösztönzött a novellában is egy más szerkezetű, áttételesebb ábrázolásra. Szabó István ilyennel csak egyszer próbálkozott. A légy szándéka, törekvése érthető, de a megoldás erőtlen. Az írónak meg kellett maradnia a testére szabott ábrázolási módnál. S a kor fő kérdéseiről így is tudott szólani. A családban idegenül élő kisgyerek motívumának megjelenése elválaszthatatlan a kor történelmének kérdésfeltevésétől. Adott egy új rend, amelyben otthonosnak kellene lennünk, s mégis otthontalanok vagyunk. S adott a család, az otthonosságérzet legtermészetesebb közege, főleg a gyerek számára, s a gyereknek mégis idegennek kell éreznie magát a családban. A Régi vasárnap így nemcsak az emberi természetről, de a társadalom deformálódásáról is tudósít. Említettem, Szabó István előadásmódja, az elbeszélések szerkezete eléggé egynemű. Témavilága is körülhatárolt. De ha a domináns esztétikai minőségekre figyelünk, meglepő gazdagságot találunk. Tragikus A lázadó, a Hajsza, a Vacsora. Elégikus a Torma bácsi, a Búzaérő körte. Tragikomikus a Nászéjszaka, a Készülődés. Idilli a Bolygó. Groteszk A légy. A hangoltságnak ez a sokszínűsége gazdaggá teszi a kötet világát, s a teljesség élményét villantja fel. 3. A Varázslat kertje (1963) annyira szerves folytatása az első kötetnek, hogy alig vesszük észre: mégis más. Minőségben is nagy az előrelépés: ezzel a kötettel lesz nagy író Szabó István. De változik, módosul a szemlélet is. A lázadó elbeszélései még a pályakezdés egyetlen lendületével születtek, s a meghatározó végül is a rossz rend elleni lázadás volt. Az új kötetnek már más az alapja. A társadalomban már az új rend az uralkodó, az már nem áhított és kiszínezett jövő, hanem jól-rosszul megvalósuló jelen. A közeli jövőtől radikálisan újat várni nem lehet. Így az elbeszélések most már nem azokat a pillanatokat merevítik ki, amelyek sejtethetik a régi mélyéből születő újat, hanem azokat, amelyek ennek az újnak a megkötöttségét, a régi visszahúzó erejét, a múlttól szabadulás képtelenségét bizonyítják. Az otthontalanságérzet vagy legalábbis az ambivalens otthonosság- érzet most lesz meghatározó erejűvé. Még 1956 tavaszán íródott a Pajkoskodók, amelynek keletkezési körülményeit Győri János jegyezte fel. Valóiban lélektani remeklés, ha tetszik mélylélektani, dé Freud tanulmányozása mitsem változtat a mű légkörének hibátlan hitelességén. A cím, s a történet nagyobbik része idilli hangulatot ígér, apa és fia vidám, évődő szőlőhegyi munkájának megelevenítésével. A konfliktust az édesanya okozza. Hogy mindegyiküknek kedvére tegyen, rétest meg fánkot is sütött ebédre, de éppen ezzel, hogy nem egyikükre gondolt, egymásnak ugrasztja a két férfit. Vetélkedésük valójában már az asszonyért folyik, persze csak képletesen. Aztán a szomszéd rejtelmes 168
