Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Vasy Géza: Az elbeszélő Szabó István (tanulmány)
ség, hanem az emberi természet különbözősége és mégis azonossága a tragédia okozója. Hiszen egyformák nem vagyunk, nem lehetünk, de mégis azok szeretnénk lenni. Laci, a gyenge, erős szeretne lenni, s ezért lázadó lesz ő is, lázad a sorsául kapott fizikai adottságok ellen, s ennek csak baleset lehet a következménye. A Lacit irgalmatlanul meghajtó barát mégsem válik gonosszá szemünkben, s a szereplőkében sem, hiszen itt is a világ rendje szerint történnek a dolgok. A Torma bácsi szelídebb, elégikusabb írás az előbbieknél. Az öreg már nem bírja az új tavaszra a kapát, nem tud dolgozni, neki is az ereje kevés, ezért sajog szívében a fölöslegesség bánata, s ezért ül önként ebédnél a sarokba. S bánata még nagyobb lesz, amikor a család ezt ráhagyja: „A többiek ott az asztalnál nagy szuszogással, kipirult arccal szürcsölték, kezükben szaporán járt a kanál, ballal meg tördelték ügyesen a kenyeret. Szemük nyíltan, ártatlanul csillogott, arcuk elégedett s tűnődő volt, igazán nem látszott rajtuk, hogy valamit is gyanítanának. Csak a kanalak csörrentek meg néha, egyébként csend és béke volt a szobában, mint amikor semmi sem zavarja a világ szép, nyugalmas rendjét.” A világnak ez a hol szép, hol tragikus rendje sok évszázad alatt kialakult életformát jelent. Itt mindennek és mindenkinek minden életszakaszában megvan a helye, s ha ez ellen lázad, tragédiába kergeti magát. Ez a rend az ember legnagyobb formálója. Alaptörvénye ugyanis az, hogy az embernek dolgoznia kell, hogy a munka, a hasznosság, az életforma alapja, az emberi élet lényege. Megfigyelhetjük, hogy mindhárom elbeszélésben lényegi szerepe van a munkavégzésnek. A teknővájó cigányt a jól végzett munka ébreszti öntudatra. Laci a munkában akar helytállni, egyenrangú lenni. Torma bácsi pedig azáltal hullik ki a világból, hogy már nem tud dolgozni. Az osztálytársadalmak farkastörvénye, hogy a munkaképtelen ember fölösleges, a kisebb — fizikai — munkaképességű pedig csökkent értékű ember. És ez évszázadok homályába vesző, látszólag a társadalomtól függetlenülő s természetivé váló törvény a mindennapi életben az emberek megítélésének egyik fő szempontja. Szabó István, aki „gyönge testalkatú gyerek” volt, s betegek voltak szülei is, szinte eszmélésétől átélhette e helyzet minden kínját és gyötrelmét. Egyúttal beláthatta azt is, hogy e törvényt a szegény emberek gyakorlata igazolta: a gyenge nem tudott boldogulni. Mégis a gyengéké minden rokonszenve, lázadásukat nagy azonosulással ábrázolja, s vereségükkel végül is a rossz rend tarthatatlanságát kiáltja világgá. S miközben ezt teszi, az írói közlés visszafogottsága ellenére is, valóságos himnuszát írja meg a munkáját végző embernek. Ahogy a Hajsza és a Torma bácsi történetében a paraszti munkát megjeleníti, írói bravúr. Két síkot ábrázol egyszerre. Az egyik sík a leírásé, néprajzilag is hiteles, képszerű megelevenítés. A másik sík a leírás alakjaiban kibontakozó dráma, amelyet mindig a leírt munkavégzés motivál. Ha nem dolgozó emberek lennének hősei, sorsuk se lehetne drámai. A teljesség kedvéért említem, hogy az elbeszéléseknek ebbe a csoportjába tartozik a Csui is, sőt ez az egyetlen, ahol a kibékíthetetlen osztályellentét közvetlenül is megjelenítődik, de ez az elbeszélés a szerző egyik leggyengébb munkája. Talán épp e közvetlenség miatt, amellyel később már népi is próbálkozott. S talán ide tartozhatott volna a Bolygó is, de ez a töredéknek marad regény (vagy novellafüzér) expozíciójának két fejezetéből nehezen ítélhető meg. Mégvalami megállapítható a Csui kapcsán. Nemcsak Szabó Istvánnál, de Sántánál s társaiknál is megfigyelhető ekkor a nyers osztálykonfliktusok elhanyagolása, s esetleges megjelenítésük művészi erőtlensége. Azokban az években, amikor az osztályharc éleződésének hibás elmélete politikában s irodalomban oly sok rosszat produkált, már az ösztönös írói tájékozódás is eleve taszítónak érezhette az osztályharc közvetlen ábrázolását. Ugyanakkor a józan elemzés számára világos volt, hogy a kor legnagyobb társadalmi problémáit nem az osztályharc löki felszínre. A konfliktusok nem mindig osztályjellegűek, s ha azok is, néha nagyon sok áttételen keresztül. * 166
