Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Vasy Géza: Az elbeszélő Szabó István (tanulmány)
nyomon követhető, ahogy forrja ki magát. Teljesen kiforrt írásra is bukkanok. Észre sem veszem, beleestem a fölfedezés lázába.” A Sturm und Drang korszak írásai ismeretlenek, de az előbb idézett vers némi ízelítőt adhat belőle — itt éppen a kibontakozást is érzékeltetve. A kamaszkor forrongó irodalmi próbálkozásait a nagy történelmi élmény, a második világháború tehette még szélsőségesebbé. S bár a férfikor küszöbére érve az író is fegyelmezettebb lesz, az újabb sorsforduló, a „fordulat éve” és következményei csak felfokozzák érzékenységét a kiélezett korszakok kiélezett helyzetei iránt. „Láttam megvert zsidókat és megvert parasztokat. Mi kell még az íróvá váláshoz.” — mondja a már idézett interjúban. „Teljesen kiforrt írás”, a legrégebbi, amit vállal, az első kötet élén megjelent Fecskék 1949-ből. Három-négy lapnyi mindössze. Ebben az írásban valószínűleg összegződik a korábbi szakasz minden fontos problémája, de — s ez még fontosabb — előlegeződik is a további pálya. Termékeny pillanat szülötte a Fecskék. Nyitánya a kisfiútörténeteknek, azoknak, amelyek formailag a gyermekkort idézik, valójában a felnőtt szorongását, otthontalanságát is megfogalmazzák. A történet maga igénytelen: Janika nézegeti a repülni tanuló kisfecskéket, s nem érti, miért marad az egyik mozdulatlanul a fészekben. Végül az apa fölemeli a nyűglődő gyermeket, nézze meg a fészket. A kisfiú megsimogatta a fecskét. „Megdöbbenve vette észre, milyen hideg és merev. Alig látott az izgalomtól, a szíve kalapált. Megfogta a fecskét s a hátára fordította. A hasa, mint rémes fehérség vilant meg. Száz meg száz apró kukac nyüzsgött rajta egymás hegyén-hátán. — Jaaaj! — sikoltotta, s ájultan zuhant az apja vállára.” Janikát nem is annyira a halál döbbenti meg, inkább az élet, a nyüzsgő férgek. Az élet iszonyatos vonásaival ismerkedik meg. Előbb csak a szépet, a repülni tanuló kisfecskéket látta, s most a rútat is tudomásul kell vennie. A kettő együttes léte tragikussá teszi gyermeki világképét, s ezt csak az ájulás oldhatja fel. Amit Janko- vich állapított meg a fiatal íróról, az ebben a történetben is jelen van: pontosság, műgond, stílusigény. Szabó István írói világa szinte hibátlanul mutatkozik meg itt. A visszafogott tárgyilagosság, a túlírtságot kerülő anyagkezelés, az alakteremtés sajátosságai, az atmoszféra erőteljessége mind erre mutat. A másik 1949-ből datált írás, a Három tojás szintén Janika-történet, de kevésbé sikerült. Janika élménye itt pont ellentétes a korábbival. Édesanyja megtalálja a kukoricaszár között a szomszédék tyúkjának tojásait, s átküldi azokat a fiával. Janika élelmes, „rossz” akar lenni, az élet szinte kényszeríti erre. Előbb azt mondja, a tojás jó lesz nekik is, majd arról ábrándozik, cigarettára cseréli a boltosnál. Végül persze átviszi a tojásokat a fát fűrészelő szomszéd bácsihoz, s a rokonszenves férfi megsimogatja őt. Jó érzés fogja el, boldog lesz. Gyengébb a Három tojás, de ellenpontként fontos a szerepe. Mutatja, mint idézett verse is, hogy ezekben az években is dialektikusán próbálta már szemlélni a világot. Az igazi írói indulás előtti évekből még egy munkáját adta közre az író, ez a Cserebogarak. A Fecskék motívumkörének folytatása ez. Janika egy púpos gyerekkel játszik. A nyomoréknak az az esti szórakozása, hogy a cserebogaraknak kitépi a szárnyait, lábait. Janika ezen a napon, miután végiggyönyörködte a naplementét, fellázad, s a gonosz fiút jól elveri. Utána: „Csendesen sírt, s csak azt érezte, hogy iszonyúan fekete a világ, nem édes többé még a cukor sem, s hazugság volt a csodálatos alkony. Minden játék csalóka és undorító. Nincs fény, s nincsen holnap, az élet elsötétül, s íme ő a világ végére érkezett. Csak azt érezte, hogy a szíve megszakad, s jó lenne meghalni. Jó lenne, nyomban elszállna a lelke, csöndesen, nyomtalanul, ahogy a vetések, mezők még erdők rovarja száll. Az előző elbeszélés két ellentétes motívuma egyforma hangsúllyal van itt jelen a két gyerek ellentétes világéban, de győzni végül is nem tud a jó, ha „iszonyúan fekete a világ”. Hiába szép a természet, hiába a régi életforma összetartó kis közössége, ha nagy 162
