Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Vasy Géza: Az elbeszélő Szabó István (tanulmány)

VASY GÉZA Az elbeszélő Szabó István í. Sokadszor olvasom Szabó István elbeszéléseit, mégsem érzem, hogy fakulna az él­mény. Nagy író volt, a magyar elbeszélés klasszikusai között kell keresni és meg­találni a helyét. Nagy író volt, de „csak” novellista. Ez a „csak” nevetséges, ha meg­szorításként értjük. Nevetséges, de régi, rossz hagyományunk; Irodalmunk jó isme­rői tudják, hogy a magyar novella évszázada vetekszik a lírával, de sajnos tudniuk kell azt is, hogy mindez hiába, az olvasóközönség a szépirodalmi műfajok közül leg­kevésbé a novellát méltatja igazán figyelemre. Egy drámával, egy regénnyel, kötetnyi verssel könnyebb felhívni a figyelmet s beérkezni, mint tucatnyi novellával. A no­vellista, ha nem ír regényt, ismeretlenségre kárhoztatja magát. Pedig a műfajok egyenrangúak. Tudta mindezt Szabó István is, mégis novellista volt egész életében. Kísérletezett ugyan mással is: többször regénybe kezdett, drámával próbálkozott, végül mindig visszatért igazi műfajához, amelynek mestere volt. Ha olvassuk, amit írtak róla, kritikát, baráti szót, emlékezést, verset, szinte csak szépet és jót találunk. Olyan író lehetett, akire jószerivel senki se haragudott, akit senki se akart bántani. író fedezte fel, mutatta be, s halála után legjobb köl­tőink, íróink, nemzedéktársai idézték emlékét maradandó művekben. S közben? Közben Szabó István is megtalálta keresetlen is a maga poklát, amelyet meg kel­lett járnia, s ehhez segítséget alig kaphatott: itt az embernek egyedül kell meg­maradnia vagy elvesznie. S ha a visszhang nem igazán nagy, nehezebb a helyt­állás is. Hivatalos elismerést kapott Szabó István is, első és második kötete is Jó­zsef Attila-díjas lett 1957-ben és 1964-ben, méltatták is, mégis egyre inkább úgy érezhette, kihullik az időből. Tábora nem volt, sikerei csendesek maradtak. Miköz­ben pályatársai egy része az élő irodalom élvonalába került a hatvanas években, ő úgy került ugyanoda, hogy erről csak igen kevesen tudtak. A névsorolvasásokban, a seregszemléken egyre ritkábban emlegették, s kialakult az elkallódó tehetség le­gendája. Helyzetének kettősségét magam is átéltem. Halála napján ismert költőnő hívott fel a távoli megyeszékhelyről: igaz-e, hogy meghalt Szabó Pista? Mer hát az ször­nyű lenne. S másnap, amikor már az újságok hitelesítették a hírt, a budapesti böl­csészkaron ötödéves hallgatóktól kérdeztem: tudják-e ki volt Szabó István? Tucat­nyi diák közül senki se hallott róla, pedig akkor már hónapok óta közölte az Új írás utolsó, fellobbanó alkotószakaszának szép dokumentumait. Az életmű most már befejezett, de Szabó István poklaival, az elkallódás legen­dájával is szembe kell néznünk. Vállalnunk kell ezt az életművet, szólni érte, hogy olvasói egyre többen legyenek. * Szabó István 1931-ben született Cserszegtomajon, a Keszthely melletti hegyközség­ben. Ez a falu a világ volt és maradt is a számára, írni igazán csak róla tudott. Egyik önéletrajzában olvashatjuk: „Apámnak öt hold földje volt, meg egy kis szőleje. Nem éltünk bőségben, de nem is nyomorogtunk. Gyermekkorom tisztes szegénységben telt el. Szüleim későn házasodtak össze. Én voltam egyetlen gyerekük. Mire iskolás 159

Next

/
Thumbnails
Contents