Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Csurka István: Barázdák Szabó István arcképén (esszé)

májában már szinte megkövülés. A világ, mert olyan, amilyen, nem létezik ennek az embernek a számára. Aki már eljutott ennek a magyar lelkiállapotnak a sorstragédiai szintjére, az már régen túl van az igényeinek, ifjonti szándékainak, íellelkesüléseinek és a mozdíthafatlanul sötét és ázsiai körülményeknek egy csomó nagy összeütközésén, netán világiháborús méretű lelkiválságain. Mindig a körülmények győztek. Meglehet, ebiben az ő gyengesége, ázsiai természete, megrögzöttsége is közrejátszott, s ezt ő is tudja, és a vereség annál jobban fáj. A lelkiállapot akkor éri el metafizikai kiteljesedését, akkor válik százszázalékossá, amikor hősünk feladta már. Nem fogadja el az őt körülvevő világot, de már nem is tesz ellene semmit. Nem létezik számára a világ, és ő sem akar létezni a világ számára. Így robban át a lelkiállapot a sorstragédia dimenziójába. Ugyanis az erre a lelkiállapotra való hajlandóság már igencsak gének által is öröklődik itten, nem csupán az állapotok szülik, mint talán egyebütt, s éppen ezért, a százados statisztikák bizonyító erejét is idecsatolva kijelenthetjük: ez a magyar sorstragédia, ez az, amihez feltétlen magyarnak kell lenni, idetévedtnek, elkésettnek, barbárnak és európainak, szabadság álhit ónak és rabláncra lűzöttség érzetűnek egyszerre. És ugyanakkor ez az a különleges pillanat — többnyire az önkezes halál előtti utolsó megvilágosodásé —, amikor a kanti szabály alóli kivételként lobban fel még utoljára az elme, s fel- lobbanásának fényében hirtelen meglátszik, hogy ő bizony szert tett egész neme — itt most egy kis csalással egész nemzete — egy elmében összegezhetetlen tudására, belelátott az idő mélyébe, előre is, hátra is.

Igaza volt-e? Ezt most ne firtassuk. Szabó István ilyen értelemben volt sorstragédia viselő kiválasztott.

*

Lénye s művei elemzésekor többnyire egy prózaibb, valószerűbb és sokkal inkább kézbe illő, többek által használható kulcs szokott előkerülni. Az átmeneti korban, s éppen a korszakváltás következtében egyetlen dobbantással faluról városra került, parasztból értelmiséggé lett fiúk ijedt döbbenetének és zavarodottságának a kulcsa. Elismerem, nem is jogosulatlanul. Magyarázatnak ez is magyarázat, s még az igazság egyes elemeit tartalmazza is. Szabó István esetében azonban csak mellékes körülmény, módosító és kiegészítő körülmény gyanánt vehető figyelembe. Ezek még csupán azok az első vonalbeli szögesdrót sövények, amelyeket a felderítő őrsök először megpillantanak, a zöm, az erő ott van bent ezek mögött a bunkerokban, a nehéztüzérség ütegállásaiban, hátul, azaz a fentebb felvázolni megkísérelt és minden bizonnyal örökölt lelki- állapotban; abban az örökké hőkölést és iszonyt vibráló tekintetben, amelyik még a derűs perceiben — hogy tudott nevetni! Nevetni? Röhögni, nyeríteni! — sem hányt ki a szeméből; a minden köznapi eseményt egy-két tőmondatos kérdéssel távoltartó görcsös függetlenségnyilvánítási szándékban; a halálos komolyan magyar mondatokká formált mondatokban.

Túlságosan nagy zavart ez a városbakerülés már csak azért sem okozhatott az ő lelkében, mert amíg a fiatalság mindenféle rossz lelkiállapotot legyűrő életkedve késztette, amíg az első nagy csapást meg nem kapta a történelemtől — 56—57-ben kapta meg ő is —, addig tulajdonképpen élvezte Budapestet. Pontosabban szólva, kedvvel játszotta a ráosztott szerepet, Szabó Pista cserszegigyerek-fiatal-író szerepét a fővárosban. A kiválasztottak kiválasztottá ütésük előtt gyakorta átlagéletet élnek. Csak miután már „meglátogatta” őket az Isten,

157