Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XI. (életrajzi esszé)

munisták — beépülnek jobboldali vagy szerintük nem eléggé baloldali szervezetekbe; mások épp ezekből a szervezetekből nőnek ki, vagy épp ezeken belül alkotnak „balos” csoportokat; közben maguk is jobbra vagy balra tolódnak az ilyen vagy olyan főiránytól. A szövetség laza, de létezik; az erők folytonos mozgásban vannak a 30-as évek elejétől.

Kialakul egy — mi másnak nevezhetném? — „szellemi partizánmozgalom”, amelynek „osztagai” a KIMSZ, a szociáldemokrata ifjúsági szervezetek, legális és féllegális sport- és kulturális egyesületek, irodalmi társaságok, „népies” és „urbánus” diákicsoportosulások; „akciócsoportjai” ott működnék a Bariba Miklós társaságban, a cserkészeknél, a protestáns Keresztyén ifjak Egyesületében, a Soli Deo Glóriában, de még a parasztifjúságot tömörítő, reakciós módon katolikus KALOT-ban is. Igazi „partizánhadsereg” volt ez: szervezeti fegyelem, állandó koordinációs vezérkar nélkül, fegyelmezetlen, kicsit anarchisztikus. Megesett, hogy „osztagai” egymásra is „lőttek”, voltak hirtelen emelkedő és bukó „vezérei”, és bomlasztói, dezertőred is jócskán. Tervszerű fegyelmet, céltudatosságot csak a közöttük működő kommunisták képviseltek — de ők is csak egymás között', s még rájuk is hatottak a munkásmozgalom ellentétei, a Szovjetunión belül folyó ideológiai-hatalmi harc, a magyar pártvezetésben is meg-megújuló frakciós küzdelem.

Tömérdek résztanulmány foglalkozik — többnyire kis példányszámú irodalmi és történeti folyóiratok, tudományos vagy ismeretterjesztő kötetek lapjain — ezzel a „szellemi partizánmozgalommal’’, de mint írtam: a darabkák nem állnak össze egésszé, vagy túl nagy fáradság kell az összerakásukhoz. Pedig ez vezet el az egészében még mindig megíratlan magyar ellenálláshoz: annak közvetlen előzménye, ilyképpen bizonyos mértékig magyarázata is mind erényeinek, mind hiányosságainak. A töredékes kép is teszi, hogy irodalomban, filmeken, tévésorozatokban — le merem írni, meri le kell írni végre! — unalomig elcsépeltük ennek az ellenállásnak néhány kiemelkedő tettét, eseményét. Gyermekeink unottan biflázzák a Márciusi Frontot, a Történelmi Emlékbizottságot, az 1941-es karácsonyi Népszava-számot, az 1942-es március 15-ét; a tévénéző pedig ásít, ha a képernyőn ismét koszorúznak a Batthyány-emlékműnél. Amit elcsépelünk, azt igazából lefokozzuk: már nem érezzük igazi jelentőségét, belső tartalmát. Elcsépelni pedig úgy lehet valamit tökéletesen, ha kiragadjuk összefüggéseiből, ha lecsupaszított emlékmű gyanánt állítjuk a világ szeme elé. Végtére is az ellenkezőjét érjük el annak, amit akarunk: az utókornak nyújtott kép szegényes lesz. Mert úgy tűnik, hogy az a néhány tett: az egész volt, a mártír-nevek pedig „magányos hősöket” takarnak, akik társtalanul vívták tragikus harcukat — ellenséges vagy közömbös közegben, reménytelenül, kétségbeesetten. És ez végső soron őket is lefokozza.

Igaz, hallatlanul kusza, szinte áttekinthetetlen ennek a „partizánmozgalomnak” a története; ha kicsippentjük egyetlen szálát, jön vele az egész „gubanc”. Próbáljuk meg — persze teljesség-igény nélkül — a Pálflfy György szempontjából oly fontos szálat: a Szegedi Fiatalokét.

A szegedi egyetem Trianon után — professzorokkal, diákokkal — Kolozsvárról költözik át a Tisza partjára. A 2'0-as években még jellegzetes erdélyi szellemet képvisel; a református diákok Bethlen Gábor Körbe tömörülnek; a „zászló” itt is Móricz Zsigmondi, és természetesen a Makkai Sándor értelmezése szerint való istenes-protestáns-nemzeti Ady. Szabó Dezső hatására fordulnak a parasztság felé, és — csakúgy, mint ugyanakkor a Sarló fiataljai — járni kezdik a dél-alföldi falvak és tanyák világát. A cél előbb afféle romantikus segély142