Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XX.

szenvedélyét”, ha más formák között is, mint régen: 10 vagy 14 lapos romit játszott nejével, aki pontosan tudta és női ösztönével érezte e napi elfoglaltságok fontosságát, de aki e rövid házasságuk alatt egyébként is olyan mértékig volt „jelen” János mellett mindenféle segítségeivel, hogy ez a jelenléte annyi szere- tetet adhatott Jánosnak, amire egy hetvennégy éves férfi, aki olyan beteg volt, mint ő, már nem nagyon számíthatott, de legalább nagyon is jól érzékelhetett.

Rajz érezte a halála közelségét; beszélt is erről, minden pátosz nélkül és azon a hétfő reggelen, amikor a professzori viziten a professzor annyit közölt velem; hogy Rajz, aki az elmúlt szombat óta már az intenzív osztályon feküdt, „ma már többet tud, mint mi”, naivan azt kérdeztem, „csak nem az előszobában van?” — „Nem már túl van azon is” — válaszolta a professzor, és mikor kimentek, nem bírtam visszatartani könnyeimet. Így búcsúztam a Dollárpapától,' ettől a kedves, mindenkire tekintettel lévő, néha indulatos és magára nagyon rátarti embertől, aki ha valamit nem kedvelt nálam, hát azok az indulatos kitöréseim voltak a vélt, vagy valóságos sérelmeimmel kapcsolatban. De idekívánkozik ismeretségünk első mondata a szanatóriumi szoba fura millieujében: Tudod — kérlek — mondtam Rajz Jánosnak, hogy én többezer forintot kerestem rajtad, hosszú évekkel ezelőtt? Kérdőjel a tekintetében: Hát, tudod, én csináltam a Dollárpapa filmed nagy plakátját. Később az úgynevezett villamosplakátot, a kisméretűt neki ajándékoztam.

Sokáig fogok még emlékezni Rajz Jánosra, a betegtársra és kínjaim tanújára. És kínjaira legfőképp, amelyeknek hűséges tanúja maradok, amíg élek, mert levegőre nekem is nagyobb szükségem van, mint ami elegendő — már nem is mondom az élet teljességéhez, de talán a teljesség életéhez, amibe be- lefogózkodnak az árnyak, a túloldal követeinek egyre sokasodó sziluettjei, és érzem, hogy lassan magam is vetett árnyéka leszek annak, akinek valaha „plasztikája” voltam, még ha ezek a „vetett árnyékok” a képeimben kapják is plasztikájukat, ha kapják egyáltalán, ki tudja? Talán a szentendrei Képtárban rendezett kiállításom legalább nyomokban jelezte képzeletem lebegését egy olyan korban, amikor az úgynevezett „hozzáértők” képzelete nem hogy nem lebeg, de makacsul odatapad a művészeten kívüli napiparancsok írott vagy íratlan törvényeihez, amelyek, ha másra nem is alkalmasak, de arra igen, hogy megkérdőjelezzék minden igazi és tiszta festői gondolat létét, ha szabad ennyi szerénytelenséggel védekeznem egy szellemet leparancsoló barbárság ellenében.

Ez a szentendrei kiállításom igen tanulságos volt mindazok számára (így számomra is), akik arra gondoltak, hogy életem legjobban válogatott és rendezett kiállításához lesz majd azoknak is szava, akiknek a „fegyvertára” éppen a szavakból állt össze, és akik idáig sem fukarkodtak ennek a „fegyvertárnak” a kellékeivel élni, ha több évtizedes festő-ténykedésemről kellett ilyenolyan „szellemi” bizonylatokat kiállítaniuk. (Több száz ilyen „bizonylatot” őrzök a mai napig, és bizony olykor elszórakoztat egy-egy recenziónak ellentmondó tartalma). Nem, ezúttal nem ez volt a feltűnő számomra, hanem az a síri csend, amely szinte elhallgatta ennek a fontos eseménynek a puszta létét1, és számtalan kérdőjelet helyezett oda, ahová nem is volt szándékuk helyezni: a tisztelt publikum furcsa gondolatai mögé, amit az egyszerűség kedvéért úgy fogalmaznék: „hát ez is lehetséges”?

Hát igen, ezen a területen minden lehetséges. A napokban került a kezembe az a könyv, amelynek szerzői Kassák Lajosra emlékeztek vissza; írók, költők, szerkesztők és képzőművészek, így hát én is két írásommal. Az elsőben felidéztem Kassáknak, a már igen beteg Kassáknak az esztergomi kiállításomhoz

116