Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - "Költészet és valóság" Vígh Tamással Nagy Lászlóról készített szoborportréjáról beszélget Kabdebó Lóránt

hiszem, akkori érdeklődésetek nyitott volt, József Attila éppúgy belefért, mint mondjuk Babits vagy Valery.

Igen, ez valóban így volt, minden belénk fért, és ki is akart tömi. Meg kell gondolni, hogy például egy ilyen népi kollégiumban kik voltak. Tele volt parasztgyerekekkel, vidéki munikásgyerekekkel, egy olyan korszak után, amikor egy parasztgyerek és egy úri gyerek például, ha egykorúak is voltak, nem tegezhették egymást. Ilyen viselkedési normák voltak ezt megelőzően kötelező modellek. Aztán az ismeretekkel együtt a viselkedésnek a f ormái is kezdtek átalakulni, mert minden ilyen régi viselkedés az értelmét vesztette. Ez nyilvánvaló volt, de hogyan viselkedjünk eztán? Ebből, a sokféle embernek az együtt- létéből, ebből alakult ki aztán az új viselkedési forrna is. Erről nem is szoktak beszélni, egyéb dolgokról már úgyis sokan beszéltek épp eleget, de erről nem volt szó.

És ismeretségetek hogyan alakult barátsággá?

Hogy alakult barátsággá? Hát azt én talán nem is tudom pontosan felidézni, hogy ez min múlott és hogyan, — egyszer csak így volt. És aztán az nagy lökést adott, hogy egyszer együtt voltunk Bulgáriában, együtt mentünk, együtt jöttünk.

Ez már az ő bulgáriai tartózkodása után volt?

Igen, ő is, én is egy pár hétre mentünk. És ott együtt voltunk, elég intenzíven éltünk, hogy úgy mondjam, és nagyon jelentős utazás volt. Nekem különösen érdekes volt, mert történetesen én jóformán Párizsból egyenesen utaztam Bulgáriába, ahol így mindent sokkal felfokozottabban, nagyobb kontrasztban láttam és értettem és élveztem. Visszamenőleg Párizst, aztán Bulgáriát és ezzel együtt Magyarországot. Felajzott állapot volt. Aztán kapcsolatunk állandóvá vált és rendszeressé. Nem úgy rendszeressé, mint ahogy vannak, akik megbeszélik az állandó tarokkpartit, vagy ilyesmit, csak az élet rendszeresen összehozott minket, vagy — mondjuk így — együtt tartott. Olyan módon, mint hogyha égi angyalok lettünk volna szinte. A szavak olyan sokat jelentettek, és a történéseknek olyan hallatlan mély értelme volt, mindennek, minden kis eseménynek, minden rezdülésnek olyan világa volt, ami talán csak álomban látható, — és vele ébren lehetett ilyen síkon beszélgetni. Tulajdonképpen ezek voltak a legnagyobb események énnekem a vele való kapcsolatban.

Pedig őt úgy ismerjük, mint szűkszavú embert.

De ilyenkor nem volt az. Ketten voltunk, és nem volt szűkszavú, persze akkor se fecsegett, de az életnek valami olyan furcsa felfokozott szuggesztiója volt, amit véletlenül egymásból ki tudtunk váltani, hogy kedve támadt beszélni, — persze nem gyakran, ritkán kerülhetett és ritkán is került rá sor. Nahát ezt nehéz részletezni, kár, hogy abból nem maradt semmi, elveszett, olyan szépen elvesztek, eltűntek, mint valami régi csillagászati esemény.

Ez már szinte költészet. De folytassuk a nyomozást. Nagy László is szobrásznak indult?

Nem, ő festőnek indult, csak ő mindig szeretett mesterkedni is, közismert róla, hogy szerette a szerszámot, jól állt a kezében, például jól is esztergált.

112