Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - TISZTELETADÁS KODÁLY ZOLTÁNNAK - Funk Miklós: Jegyzetek az 1981-es év elsőkötetes prózaíróiról

Az első kötet megjelenésének a pályakezdő író esetéiben egzisztenciális következménye is van, vagy lehet. Jó is, rossz is. A jó az, ha a kötet sikeres, a kritikák elismerően regisztrálóak; ebben az esetben újabb szerződést kaphat a költő újabb kötetére, rákerül a litákra, antológiákba is mind gyakrabban beválogatják, meghívják pályázatokra, egyszóval számon tartják.

S van rossz következmény is. Ha ugyanis — emberi karaktertől függően — ettől a pillanattól kezdve már a pályakezdő író gyakorlatilag a Parnasszusra vezető úton tudja, hiszi magát, következnek az életforma váltások. Esetleges kenyérkereső foglalkozását elhagyva „szabad pályára” lép a költő, zseni-hitének birtokában többnyire azonnal igyekszik áthárítani „eltartásának” gondjait a társadalomra. Ösztöndíjról ösztöndíjra vándorol — ha tud —, jönnek a segélykérések, a megalapozatlan pályázatok.

*

Sokszor leírták, elmondták már az ihlet, az alkotói pillanatok mibenlétét. A kegyelem eme állapotát mégis alig lehet szavakba foglalni. Az irodalom története ismer néhány perc alatt kipattant remekműveket, s évekig javítgatott, átírt, érlelt költeményeket. Nincs mindenre alkalmas recept. De amikor a többnyire ifjú poéta ösztöndíjért folyamodik a különböző intézményekhez, konkrét munka-vállalást is le kell írnia. S ilyenkor jönnek az „új verseket szeretnék írni’, „új verseimet rendezem ciklusokba”, „új verseskötetem összeállítására kérek 3 hónapos anyagi támogatást” — típusú kérések. Idősebb pályatársak mondják, hogy a már meglévő versek ciklusba, kötetbe rendezése jószerivel félórai, esetleg néhány napi munka is lehet. S az elutasítás már bizony egzisztenciális gondokat okozhat a költőnek, odahagyva állását (sajnos igen gyakran házasságát, családját is), az alkalmi honoráriumok cseppenő, s ritkán csurranó forintjaiból nem lehet megélni. Következhet a mártír-szerep, az „üldöznek” komplexus, és sok minden. Szélsőséges esetek ezek, de ha csak évente két-három pályakezdő választja ezt az utat, a fenti számok alapján mór ez is tehertétel az irodalmi élet rendszerében — a „saját boldogtalanságot” nem is számítva.

*

A prózaírók esetében kissé más a helyzet, bár ismerünk egynovellás prózaírót is, aki az egyszeri megjelenés után „hurcolja” üldözött sorsát szerkesztőségről szerkesztőségre — néhány közölhetetlen kézirattal a hóna alatt.

Szokták mondani, írni, hogy a prózaíró később érik, bizonyos emberi, történelmi, társadalmi tapasztalat birtokában tud csak érvényeset fogalmazni, a szakmai tapasz- • talatök is csak sok-sok eldobott oldal után sokasodhatnak.

Meg az is közhelyszámba megy: a líra a fiatalság műfaja, a próza az érettebb emberi tudat kifejezési formája. Igaz is, nem is. Lampedusa idős korában írta — szinte egyetlen remekművét, Solohov életének harmadik évtizedében gyakorlatilag megalkotta életművét. Sok tehát a kivétel. Mégis a hazai statisztikák is azt mutatják, hogy érvényes prózakötettel nagyon ritkán jelentkezik húszas éveinek elején járó szerző.

*

Hogy mikor lép ki valaki a pályára első kötetével igen sok egyéb dologtól is függ. Az 1981-es év elsőkötetes szerzői között találhatunk negyvenes évedben járó irodalmárt, egyetemi oktatót, kiadói szerkesztőt, aki egyéb irodalmi munkásságával vagy éppen verseivel 15 éve jelen van irodalmi életünkben, csak az első önálló kötet most jött elő vagy a saját fiókból, vagy a kiadói íróasztalok rejtélyes rekeszeiből.

S természetesen találunk „igazi fiatalokat” is az elsőkötetesek között.

1151