Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - TISZTELETADÁS KODÁLY ZOLTÁNNAK - Pósa Zoltán: Nemzedéki metszet a tavalyi elsőkötetes költőkről (tanulmány)

bális értelemben szinte homogén dikeiójának ad filozofikus mélységet: „Akár a bátor emberek / Félni nem merek / Bújnék, miképp a gyáva / Önnön igazába”. Címadó verse rövid bár, de az egész lírikus habitusára jellemző. Korunk magyar Rastignac- jának maszkja a legadekvátabban kifejezi a fegyelmezett, szikárrá zabolázott lírikus! személyiség képtelen végletességét, a leghétköznapibb pillanatokban is jelenlévő lelki oszcillációkat. Egyszer a teljesség meghódítását, a nagyváros „befogadását” megfogadó ifjú titán lelkesedését, máskor a cinikus fiatal értelmiségi-szerep siker- élményhiányt kompenzáló mentalitását érhetjük tetten műveiben ... — hasonlóképpen Rastignac-hoz; Balzac, Emberi színjáték c. gigászi regényciklusának eltűnő, vissza-visszatérő hőséhez.

A falusi létezésre utaló képeket-gyermekkori emlékeket úgy asszimilálja, hogy „fétisekként” maradnak meg költészetében (Azték kukoricaisten—magyar madár - ijesztő stb.). A sivár falusi és városi jelen uniformizált maradványaiban kutatja a mítoszalkotás lehetőségét, az „ősi szorongás” iöolumai keresésének végeredményeként persze torz, groteszk elemeket, szimbólum-lehetőségeket talál. A hétköznapiság útvesztőiben rezignált parabolákkal, abszurd paradoxonokkal vértezi föl magát napjaink gondolkodója. Az Egy konszolidációs költő kéziratban maradt klapanciái 1925- ből és 26-ból c. tizenkét tételes epigrammagyűjteményben a mondóka, a blődli, a ki- csavart-fcifacsart „búsmagyarkodás” eszköztáradból egyaránt merítve töpreng nemzeti létünk korcs utódok számára megmaradt tanulságain. (Van minekünk Bethlenünk és Horthynk / Vitéz Gömös Gyula pedig csupán port hint / Kisírt szemünkbe árva magyarok fájunk / Mert volt egyszer egy Károlyi Mihályunk). Az egydimenzióssá süllyedt emberiség jövőbeli látomásának félelmét ellensúlyozza a váratlanul föl- fölbukkanó remény-humanista ember-hit szólama (Approximáció).

Korláttalan vagyok, definiálhatatlan, megtörténhet velem bármi bármikor. A huszadik századi ember mítoszoktól, hitedtől megfosztott, ijesztő szabadságának; s végtelen magányának megfogalmazása Rakovszky Zsuzsa Félni c. költeményének szinte résumészerűen pregnáns sora. A félelemről vall hic et nunc, valamint egészen ősi értelemben, ha úgy tetszik, a fogalom antropológiai és társadalmi aspektusait egyaránt körbejárja. Jóslatok és határidők c. könyvének egyik pólusán egzisztencáalista rettegésélmény, Heideggert, Sartre-1 Camtist idéző filozófia feszül. A kötet másik alap-verstípusát éppen az 1980-ban Graves-díjjal jutalmazott Strand c. alkotás képezi. Az ember önfeledt azonosulását az egyik őselemmel, a pórusok, a hús határtalan étvágyát, a természet elemi intenzitásának maximális átérzését sugározza. A félelem az egyetemesség ünnepi-templomi áhítatában szinte eltörpül.

Rakovszky Zsuzsa egészen sajátosan inkarnálja élményeit költeménnyé. Nem kísértik sem a tárgyiasság, sem a vállaltan tradicionális alanyiság, sem a romantikusan fölfokozott én-központúság végletei. Nem burjánoztatja végtelenné jelző, metafora, metonimiabokrait, de nem is csupaszítja-szikárosítja, vagy töredékesíti a versmondatot. Goffen, Elliot, Pound neve jut eszünkbe, ha mindenáron tanítómestereket akarnánk számára kreálni — s persze a fölsorolt egzisztencialista filozófusok. Öntörvényű képalkotása ezoterikus, érzéki módon izzó — harmonikus és diszharmonikus ritmikai elemek ötvözését foglalja magában.

KÖZEPES EREJŰ BLÖFF-PETÁRDÁK Blődlizés, blöff, öncélú meghökkentés polgárpukkasztás — önmagában is lehet értékteremtő, sőt, egy életmű centrális építőéivé is. Alfred Jarry, az „ősabszurd szerző” Übü királya lényegében torz, játékos fintorok-ötletek kavalkádja, ez teszi ma is frissé-revelációerejűvé a már-már közhelyes, „házmester-fasizmus” alapötletre hangolt zseniális drámát. A fölsorolt magatartásformák termékeny erejét az adja meg, ha az alkotó nem gyáva ad absurdum fokozni az önmagában is képtelent. Bratka László (Verseim idegen tájban) lírája döbbenetes paradoxonokat, szélsőséges „ellenpontokat” ígér, ám lényegében már a kötetnyitó-címadó költeményben arányt téveszt. Bombasztikus ötletei, polgárpukkasztó mondatai maguk pukkannak szét születésük pillanatában közepes erejű petárdákká. Ugyanis „kilóg a lóláb”, képtelenül harsány blöffjeit halálosan komolyan veszi: Es Mózes totemoszlopot állít / és azt mondja: az Úr üzeni / hogy ezt imádni

1145