Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)

feszítenem, hogy testileg és lelkileg le ne romoljak; még van életcélom...” Alább azon tűnődik, jól tette-e, hogy a katonai pályát választotta, s igennel válaszol: nincs oka megbánásra! Végül vörös katonáira emlékezik: „Leghosz- szabban azok sírjánál időzöm, akik az én parancsszavamra fejezték be életüket Miskolc, Tokaj, Losonc, Léva, Érsekújvár alatt!... Ti utolsó, .vörös’ baj társaim, pedig tudom, hogy érzitek, miszerint ha ma nem is gondol rátok más, mint börtönben levő vezetőtök, a haladás és a nemzet boldogulásáért haltatok meg, és eljő az idő, amikor a hálás utókor nektek, éppen nektek nyújtja a pálmát.”

Egy hónappal az ítélet, után, 1920 augusztusában az egy év előtti csöndes tervezgetésre emlékezik, a megcsömörlött tevékeny ember vágyakozására a remete boldogság után. Ezeket írja feleségének: „Az események következtében cél és terv nélküli az élet? Ó, nem!... Egy emoer többet érhet-e el, mint hogy önzetlenül dolgozzon embertársaiért? És igazán megteheti-e, mielőtt maga nem szenvedett érte? ... Tavaly kedélyünk reményteljes volt. Reméltük, hogy most a világtól visszavonulva élni fogunk. Ez a gondolat túl szép ahhoz, hogy tovább fűzzem ... Nem remélek nyugodt, csendes létre, hanem fanatikus erővel akarok az emberiségért dolgozni, és szebb most, mint tavaly, mert a tavalyi hangulat visszafelé nézett, a mostani hangulat pedig előre néz...”

Aztán kétségek szorongatják, a vallásban próbál vigaszt keresni, retteg a lelki összeomlástól. Novemberben így ír: „Vasárnap délután előttem fekszik a Biblia! E szent írásból, minden idők legnagyobb bölcseleti művéből türelmessé- get akarok meríteni... Sajnos, nem sikerül nekem ... Pedig egy borzalmas távlat is van előttem. Belátható időn belül bekövetkezhatik, hogy egy, a legrosszabb fajtájú börtönbe vetnek és ott legalább szellemileg tönkre megyek.”

Levelet ír az egyik frissen megjelent emlékirat szerzőjének, Kraus osztrák tábornoknak, aiki önzőnek nevezi a magyarság háborús magatartását német szövetségesével szemben. írása egy magyar hazafi vallomása, de egyben tükrözi is eszmei zavarodottságát: a népek önfenntartása jogát kifejező „szent önzés” nevében hozza össze Károlyi Mihályt, Kun Bélát és Horthyt: „Ahogy Nagyméltóságod teljes erővel a németséget akarja szolgálni, ugyanígy érzek és cselekszem én a magyarságért. Német írók művei szemére vetik a magyarságnak, hogy önzőén viselkedett... E vád talán nem egészen jogosulatlan, de biztos, hogy egy nép cselekményeiben a világesemények közepette csak a ,sacre egoisme’ által vezéreltetheti magát... Ez vezette a háború alatt a magyarság vezetőit, Károlyi Mihályt, Kun Bélán át egészen Horthy Miklósig. Az utak, melyek a nemzet érdekeinek szolgálhatnak, különbözőek, de a vezérgondolat marad és maradni fog mindenkiben, aki magyarnak érzi magát, aki hosszabb ideje ezt a levegőt szívta ... Kicsinyek lettünk, de ez a nemzet életképes és... ismét hatalmi tényező lesz Közép-Európában. Becsülöm a németséget, mint kevesek, és kívánom, mint ,sacre egoisme’ is, hogy nemzetem a németséggel együtt teremtse meg az új, boldog Közép-Európát. A németeket pedig kérem, szintén ,sacre egoisme’-jükben, értsék meg a magyarokat és velük dolgozzanak, s ne ellenük, mint évszázadokon át.”

De a börtön nem csak meditációra, olvasásra jó. Másféle stúdiumokat is kínál. Stromfeld passzióból dolgozik az asztalosműhelyben, ismerkedik a foglyokkal: politikaiakkal, akik „olyan elvinek hódoltak, mely a jelenlegi rendszernek nem tetszik”, s „akiknek elvérzése nemcsak nem hasznos, de káros a társadalomra”; és közbűntényesekkel, „kis társadalmi tragédiák” antihőseivel. S az „ezredes úr”, akinek rangfosztottságát még a foglárok sem veszik tudomásul, már nem hiszi, hogy joga volna megvetni a „társadalmi berendezkedések”

1023