Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)
tét”; egyébként pedig csendőr egységekkel tartatta fenn a rendet és többször is követelte a terrorcsapatok feloszlatását. Reiter százados megerősíti, hogy Stromfeld menteni igyekezett a tiszteket és a ludovikásokat; a főhadiszálláson egyeseket elvtársnak szólított, másokat viszont rangjuk vagy beosztásuk szerint. Terstyánszky százados állítja, hogy a vádlott diktátor akart lenni, és remélte, hogy ehhez elnyerheti a munkások támogatását is; a hadseregből távozni akaró tiszteket szó nélkül elengedte, s vigyázott arra, hogy parancsnok csak szakképzett egyén lehessen, kizárva ezzel a proletárokat. Stojakovioh Demeter alezredes — a későbbi Sztójay Döme — már óvatosan fogalmaz: szerinte Stromfeld a júniusi ellenforradalom után még mindig abban reménykedett, hogy kiverheti az országból a cseheket és románokat, s utána kikiálthatja a katonai diktatúrát. De „nem tartotta a hatalmat elég erősen a kezében”, ez kiderül a lemondása után mondott búcsúbeszédéből is... Legbátrabb mentőtanúja — fentebb már idéztem vallomásából — Fleischhacker Rezső százados. Kedves embere volt Stromfeldnek Gödöllőn, félig-med- dig földije, soproni poncichter-ivadék, félárvaként, ingyenes helyen végzett ő is a Ludovikán. Vallomásában többek között idézi egy beszélgetésüket, amelyben a vádlott azt fejtegette, hogy „ezt az országot csak a munkások erejével lehet megmenteni”; ő közbevetette, hogy tudomása szerint az ezredes úr mindig Tisza István híve volt, mire Stromfeld ezt válaszolta: „Most is az vagyok, de ma azt kell választanom, amit a rend megteremtése kíván.” Fleisahhacker Rezső további életútja egy kicsit Stromfeld „utóélete” is, érdemes felidézni. 1919-ben a becsületes „honvédők” közé tartozik, de nem követi balra forduló egykori parancsnokát. Tehetsége hamar feledteti a korábbi „vereskedést'’, a gödöllői „vezérkari szakközeg” 1921-ben már Rigában működik a szovjet—magyar hadifogolycsere bizottságban. Aztán katonai attasé Prágában, majd — immár Andorka Rudolf néven — Varsóban. Kedves embere lesz Werth Henriknek — talán ez a kapcsolat is 1919-ben gyökerezik —, az ő vezérkari főnöksége alatt lesz a VKF. 2. vezetője. Főnökéből fokozatosan kiábrándul, „javíthatatlan pán-németnek” tartja, ő maga — származása ellenére — élesen németellenes; angolbarát, fél a Szovjetuniótól, elítéli a zsidótörvényeket, a háborús politikát, szemben áll a szélsőjobboldali áramlatokkal. 1939-ben, már tábornokként, madridi követ. Teleki öngyilkossága után német nyomásra hazahívják, látszatra visszavonul, Bethlenhez csatlakozik. Fékezni próbálja az új vezérkari főnököt — ő is „gödöllői bajtárs” —, s ahogy mind világosabban bontakozik ki előtte a készülő katasztrófa, úgy távolodik el a maga „Tisza Istvánjától”, Bethlentől, s kezdi felismerni Stromfeld 1919-es igazságát: „ezt az országot csak a munkások erejével lehet megmenteni”. Közeledik a polgári baloldalhoz, Til- dyvel köt barátságot és Tombor Jenővel, Stromfeld 1919-es barátjával. Eljut a szociáldemokratákig, 1942 tavaszán már ezt írja a naplójába: „Peyer vén fecsegő, Szakasits kitűnő”. Schönherz Zoltán perében Bajcsy-Zsilinszky vei együtt tanúskodik, felháborítja a „monoklis jampec ügyész”, a bíró kérdésére tartózkodó hűvösséggel mondja: „Véleményem szerint a kommunisták Magyarország függetlenségéért harcolnak.” Elriasztja Jány Gusztáv — újabb „gödöllői bajtárs”! — „megdöbbentően buta” doni hadparancsa, Kállayt megveti, de segíteni próbál a „kiugrási tervek” előkészítésében. Március 19., a német megszállás után letartóztatják, s amikor az ugyancsak „gödöllői bajtárs” Sztójay Döme berlini követből miniszterelnökké lesz, ő már Mauthausen foglya. Betegen tér haza, tisztviselősködik, 1949 tavaszán letartóztatják, öt év után szabadul, 1956 decemberében rehabilitálják... 1021
