Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)

állapotáról s valószínűleg a harctéri helyzetről is ahhoz, hogy féljen a kudarctól, s valószínűleg volt benne személyes szorongás. Az 1920-as per jegyzőkönyve rögzíti egy rövid párbeszédét Mák Anna tanúval, a főhadiszállás egykori gépírónőjével: „Stromfeld: Emlékszik: megmondtam, hogy itt fogok ülni? Tanú: Igen. Stromfeld: Egy évvel előre tisztában voltam.” A tettvágy küzd benne a szkepticizmussal, kötelességérzet a bizalmatlansággal. Bizonyos, hogy az „imperative kirendelés” — csak az ő szemszögéből nézve — tulajdonképpen „lelki mankó” volt, amely megkönnyítette a döntést: hiába, nem lehet kibújni ... Nemcsak az szól emellett, hogy meg se próbál egérutat keresni — amire azért volna lehetősége —, hanem az is, hogy már Győrből kéri Tombort: biztosítsa a feltételeket, hogy Pestre érve haladéktalanul munkához láthasson.

Villámgyors lehet a tájékozódás: április 20-án még a Szovjetházban alszik, 21-én már Szolnokról irányítja a hadseregszervező munkát. Böhm elég okos ahhoz, hogy mindent rábízzon. Tudjuk: a helyzet stabilizálása nem sikerülhetett, részben a bomlás méretei, részben Kratochvil árulása miatt; el kell rendelnie a visszavonulást a Tisza mögé. Május 1-én a hadiszállás Gödöllőre költözik. A helyzet e napon látszik a legreménytelenebbnek: folyik a cseh támadás, a tiszai hidfőállások összeomlottak, a román hadsereg bármely órában elindulhat Budapest ellen.

Azon a bizonyos május 2-iki kormányzótanácsi ülésen Kunfi kijelenti, hogy „a munkásságban ez idő szerint nincs meg a harchoz szükséges erő és képesség”, Böhm pedig „forradalmi romanticizmusnak” minősíti a proletariátus mozgósítását, kilátástalannak mondja Budapest védelmét: sürgősen kérni kell a fegyverszünetet. Szamuely, Szántó — és velük a szociáldemokrata Landler — a kapituláció ellen érvel.

Döntő órák ezek Stromfeld számára. Messze tűntek a győri kétségek, elemében érzi magát, nem ítéli kilátástalannak a helyzetet, harcolni akar. Tanulságos lehet számára a politikai vezetők magtartása: hisz a novemberi „egyetlen erő” képviselői akarják letétetni a fegyvert, a „dezorganizátor” kommunisták viszont folytatni kívánják a harcot. Bizonyára ez az első törés a hadseregparancsnok Böhm és vezérkari főnöke között. Szamuelyt és Szántót ugyan Stromfeldtől ekkor még idegen célok — a világforradalom és az orosz szovjettel való osztályszolidaritás — vezetik, de elutasítják a kapituláció gondolatát; a szociáldemokraták viszont a munkáshatalom megmentéséért hajlandók most feláldozni azt, amit Stromfeld ekkor a legfőbb célnak tekint: a terület védelmét. Megkockáztathatom a feltevést: később ez is közrejátszhatik abban, hogy Stromfeld nem hajlandó tevékeny részt vállalni sem a szociáldemokraták, sem az ellenforradalomra készülő tisztek kísérleteiben, s meg sem próbálkozik a diktátor-szereppel a tőle ekkor még eszmeidegen kommunisták ellenében. És nem valószínűtlen, hogy Landler ekkori — és későbbi — állásfoglalása évekkel utóbb is latba esik nála, amikor csatlakozik az illegális KMP „landlerista” vonalához.

Május 2-án reggel Gödöllőn kapja Böhm telefonutasítását: indítson parlamentereket a csehekhez és románokhoz, s azok közöljék, békét kérünk az antanttól. Kelletlenül intézkedik, parancsot ad a haratevékenység beszüntetésére. De közben folyik a vita a Kormányzótanácsban; még nincs döntés, de az érkező hírekből kihámozható: talán nem kerül sor a kapitulációra. Stromfeldnek ez is elég, hogy •— be sem várva a határozott utasítást — este 11 órakor újabb parancsban közölje a csapa tparancsnokságokkal: „a forgalomban levő kósza hírek ellenére” továbbra is „a legerélyesebb ellenállást kell kifejteni”.

1015