Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)

intézményének reformtervezetét, s közben keresi „az erőt, amely az országnak haszmára lehet”. Decemberben már úgy látja, a Szociáldemokrata Párt az egyetlen, amely „szervezettséget mutat és ereje van”. Weltner Jakab hű a valósághoz, amikor erre az időszakra emlékezve mondja: „Stromfeld elvtársunk sohasem mondotta egyetlen szóval sem, hogy ő szociáldemokrata, hanem kifejtette, hogy az ország katasztrofális összeomlása alkalmával minden becsületes, gondolkodó férfinak arra kell kell törekednie, hogy a demokratikus átalakulás nagyobb rázkódtatások nélkül történhessék meg.” Stromfeld maga is úgy érvel — s nyilván úgy is gondolja —, hogy a tisztek, összefogva a szocialistákkal, megakadályozhatják a „baloldali kilengést”. Weltner — valószínűleg szándékosan — elfelejtkezik Stromfeld másik akkori fő céljáról: a területi integritás védelméről. Pedig ő a kettőt szoros egységben látja: a hátország rendje nélkül nincs fegyelmezett hadsereg, amely megvédje a veszélyeztetett területeket és visszaszerezze a már elvesztetteket. Ez az, ami szembeállítja Pogánnyal és a katona- tanácsokkal, de a „bomlasztó” kommunistákkal is. De a szociáldemokratákkal kötött szövetség — ami azt is jelenti, hogy a belső rend megszilárdítását nem restaurációs alapon képzeli el — megóvja attól, hogy Bartha honvédelmi miniszter vagy a MOVE tisztjeinek ellenforradalmi platformjára helyezkedjék,

Amikor karácsony előtt őt is nyugdíjba küldik, egy pillanatig úgy érzi, csalódott az „egyetlen erőben”. De Károlyitól tiszti küldöttség kéri visszahívását, és karácsony után tárgyal az ekkor hadügyi államtitkár Böhm Vilmossal, akit az ünnep előtt revolverrel készült meglátogatni hivatalában. A beszélgetés megnyugtatja, s még aznap hozzáfog, hogy kidolgozza a Lúd ovikán bevezetendő politikai oktatás tómatervét. E vázlatból kirajzolódik akkori gondolkodása, s az is, miért „csak útitárs” a szociáldemokraták számára, és miért nem lehet igazi szövetségese a magyar impérium régi eszméjéhez ragaszkodó tiszttársainak.

A Monarchia igazi összetartó ereje — mondja —, a hadsereg volt. Az megsemmisült, „szükségképp az egész szervezet alkotó részeire oszlott”. A régi Magyarország is megszűnt „mint politikai egység”, az államfenntartó magyarság pedig elszigetelődött, mivel a nemzetiségek „más, velük faj rokon államalakulatokhoz gravitáinak”. A „teljesen független és az igazi népuralom elvén álló” Magyarország feladata tehát egyrészt „a valódi demokráciá és az idealisztikus berendezkedés megteremtése”, másrészt „a gazdaság erőinek oly fölényes mérvű megszervezése”. Így elérhető, hogy az elveszett politikai egység helyébe egy új, „magyar szupremáciával vezetett gazdasági egység lépjen”.

A tervezet ugyan együtt tükrözi a szociáldemokrácia hatását és Károlyi, Jászi Oszkár illúzióit, végső soron nem mélyebb politikai stúdiumok eredménye mégsem, hanem a megélt események gyors és a lehetőséghez képest nagyon is józan értékelése. Világos, hogy annak, aki így gondolkodik — és ilyen alapon képzeli el az akadémikusok politikai nevelését —, már igazából nincs útja az ellenforradalom felé. Hiszen a szupremácia gazdasági alapra helyezése a történelmi jogról való lemondást, a szocialisztikus berendezkedés pedig a történelmi osztályok privilégiumainak felszámolását jelenti.

Persze, akkoriban idáig elég sokan eljutottak, s később ezeknek egy része vissza is fordult erről az útról. Stromfeld, ha akarja, követhette volna a példájukat.

Januárban már államtitkár a hadügyminiszterré lett Böhm mellett. Láthattuk, hadseregszervezési elképzeléseit nem tudja megvalósítani. Fokozatosan ábrándul ki mind a Károlyi—Jászi féle illúziókból, mind a szociáldemokrata „egyetlen erőből”. Március 20-án hideg fővel mérlegel, amikor kijelenti: nincs

1013