Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Jankovics József: Bevezetés a Függőbe (Esterházy Péter: Függő)
hetvenkedések, feléled a féltékenység — árulás árulás hátán! —, elharapózik köztük a közömbösség, kiéleződnek az összekoccanások. Előreveti árnyékát a felnőttség? Ezt megírni, ez az igazi, a méltó feladat — véli Esterházy. Ezeket a meg nem fogalmazott érzéseket, a félbehagyott gesztusokat és azok visszavonását, a bennük ragadt mondatokat. A tények összetettségét, az érzések bonyolultságát vagy legalábbis nem egyértelműségét, mészölyi terminussal a „dolgok esetlegességét” próbálta formába önteni. A sajgó kielégítetlenséggel járó, „az érzékekkel befogható, a sok föl- foghatatlan félreeső mozdulat, mellékes, de éles töredék” vonzza inkább tollát, ennek rögzítése fontos számára, nem a jóleső ám talmi győzelem, a „győz az igazság!” törvénye, amit nem tart többre az „erő és statisztikai buflák diadaláénál. Egy-egy pillanat, „tündöklő zárványai az időnek”, megörökítését vállalja, megőrizendő és ön- tudatlanul bevésődött emlékképek izgatják, melyek a személyiségbe integrálódnak és így vagy úgy alakítják azt. A gátat keresi, ami az akarat és a tett között feszül. S mivel ezek a dolgok megfoghatatlanok, bizonytalanok, összetettek — leírásukban rendkívüli pontosságot követel magától. Nyelvileg is ezt a bonyolult, ellentmondásos viszonyhalmazt próbálja leképezni. Gyakran használ szinonima-bokrokat, mert gondolataink árnyaltsága ugyan több szinonimával is kifejezhető, de egyikkel sem pontosan. Ezért leírásai, jellemzései sokrétűek, körültekintőek, a dolgok bonyolultságát önmagukban hordozók. Jó példa ennek ábrázolására egy nő szeme, mely „az ijedség, fájdalom, öröm, felháborodás, védtelenség, hála keverékével kerekre tágult”. Az Esterházyra oly jellemző, gondosan kimunkált, finom nyelvi distinkció itt is meglepő megoldásokat, nyelvi bravúrokat eredményez; ellentétező-kizáró felsorolásokat teremt, mellékmondatok halmozását váltja ki. Pl.: „jobbnak látszik ilyenkor hallgatni, nem valamiről nem beszélni, azaz lényegében elhallgatni, hanem csöndezni” — e szokatlan főnévi igenév önmagában is remeklés! A műben realizálódó, alapvetően lélektani megközelítésű elemzéshez van hozzárendelve a regény idő- és térszerkezete is. Az elbeszélés ideje tulajdonképpen nem egészen egy éjszaka, az elbeszélté pedig egy nyár időtartama. A kettő között körülbelül másfél évtized távolsága feszül, s az idősíkok váltakozását a két időpont közötti intenzív vibráció, oda-visszakapcsolás és a mű részeinek ilyetén egymásutánisága adja, s ezt még tovább bonyolítja a nyári történések szubjektív időrendje. De az idő nemcsak létformája, egyik dimenziója a regénynek, hanem — számos, modern, világirodalmi rangú alkotáshoz hasonlóan — témája is; Esterházy is az eltűnt, de bennünk létező idő nyomába ered. De ő nem ábrándozni és merengeni akar a múltról, hanem, minőségi különbség!, gondolkodni akar, s nála a gondolkodás nem „logikai parádé”, hanem a megértés legfőbb — mert humánus — alapeleme: a belátás. E belátással párosult múltszemlélet, az idő fülöncsípése az írói és gondolkodói próba: „két örökkévalóság, múlt és jövő határán állni, ami pontosan megfelel a jelen pillanatnak, s kötéltáncosként végigmenni azon a vonalon, megvetették a várakozást, a jövő így ők, megfojtja a pillanatot, ezzel szemben a múlt kitágítja, kétségtelenül szövevényesíti, de ez a bonyodalom gazdagság és nem kacat”... Hősei gyakran küszködnek az idő fogalmával, egyikük az időt ölte meg, másikuk a hány óra van kérdésre „örökkévalóság”-gal felel, amivel Esterházy — és megidézett szerzői — a szubjektív időérzékelés jelentőségét hangsúlyozza, meghatározóbbnak tartja az idő objektív jellegénél. Hogy a regény időbeli szerkezeténél, ha lehet, még bonyolultabb annak térbeli szerkezete, az a kollázs-technikának tulajdonítható, a mozaikos szerkesztésmódnak. Esterházy Péter nem csupán a már említettektől idéz, hanem különböző szerzők és műfajok szövegeit rakja egymás mellé. Érdekes és fölöttébb tanulságos lehet a névsor: Babits, Füst Milán, Márai Sándor, Kafka, Cvetajeva, Célin, Mrozek, Gombro- wicz, Handke, Thoreau, Végei László, Tolnai Ottó, Camus, Geothe, Nietzsche, Pilinszky, Sándor György, Vasady Péter, Norman Mailer, Thomas Bernhard, Wittgenstein szerepel kisebb-nagyobb idézettel, idézetekkel. De teret kapott néhány sor, gondolatfutam, vagy egy-egy szó erejéig egy Szauder József-tanulmány, Bunuel-film, Kiss Anna- és Maár Gyula-interjú is.1 E kollázs-elemek, bár időben egymás után sorakoznak, konnotációs összefüggéseik — másodlagos jelentésük — révén a térben 93
