Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Tardy Lajos: Guram Saradze, irodalmunk és tudományunk grúz kutatója
TARDY LAJOS Guram Saradze IRODALMUNK ÉS TUDOMÁNYUNK GRÚZ KUTATÓJA Két nép — egymástól területileg távol, lélekben igen-igen közel — irodalmának, művészetének, tudományosságának kölcsönös megismertetése éppenséggel nem minősül „tapsos szám”-nak. Ennek becsületes műveléséhez afféle „apostolok” szükségeltetnek, akik sem anyagilag, sem egyébként nem részesülnek osztályon felüli ellátásban s jó, ha egy-két nemzedékváltás múltán emlékezetük megkapja az elismerés koszorúját legalább azoktól a jótét lelkektől, akik végül is a felfedezőket — felfedezik. A népek közötti barátság fáklyájának nemesen megszállott hordozói közé tartozik Guram Saradze is: életkorát tekintve „legrosszabb esetben” is a középgeneráció tagja. Pedig, ha megjelent műveit — könyveit, száznál több cikkét, dolgozatát, tanulmányát — tesszük rá a mérlegre, akár a kaukázusi öregek reprezentánsának is gondolhatnék. 1940-ben a Fekete-tenger keleti partvidékén elterülő, egykor Guria néven ismert ősi grúz területen, Maharadze városában született egy többgyermekes, művelt agro- nómus családjában. Ebben a hajdani báját megőrző városban végezte el — a legjobb tanulónak kijáró aranyéremmel — a középiskolát, majd tanulmányait nyomban a nagyhírű tbiliszi egyetem bölcsészettudományi karán folytathatta. A kerekképű filoszgyerek indexébe itt is csupa „kitűnő” jegy került, bár ez a különleges memóriával és gondolattársító képességekkel megáldott diák nemcsak felelni, de kérdezni is tudott, olykor olyanokat is, amelyekre előadói nem tudtak egykönnyen válaszolni. A könyvszerető szülői ház, a jó pedagógusokból álló maharadzei tanári kar szerencsés atmoszférájában felnőtt diákember már elsőéves korában „mélyvízi úszónak” számított a grúz irodalom ezeresztendős tengerében. Évfolyamtársai szerint már bölcsészéveire akkora ismeretanyagot őrzött a fejében, hogy az olvasótermekben — szemtanúja voltam — nem egy jóval idősebb kolléga is hozzáfordult egy-egy adatért. De tegyük mindjárt hozzá: ekkor még csak afféle csodagyereket, mnemo- technikai fenomént láttak benne, egy befogadó, de nem önálló alkotómunkásságra hivatott tudományos pályafutás ígéretét. Ez a vélemény elsietettnek bizonyult. 1963-ban — immár sók tudományos diákköri sikerrel a háta mögött — a Grúz Tudományos Akadémia Sota Rusztaveli nevét viselő Irodalomtörténeti Intézetének aspiránsa lett. Témaköre: az ó-grúz irodalom története. Témavezetője nem kisebb személyiség volt, mint a Lenin-díjás Alexandre Baramidze akadémikus, addig is, azóta is az Intézet igazgatója, aki csalhatatlan ösztönnel fedezte fel hallgatójában, majd aspiránsában a tárgyismeret, a szorgalom és az erudíció hármasban ritkán együttjelentikező megszemélyesítőjét. Szilárd alapokon, de a tudományos életben rendhagyó gyorsasággal az ifjú tudósjelölt még az aspirantúra lejárta előtt, 1966 októberében, 26 éves korára megvédte disszertációját és az irodalomtudományok kandidátusa lett. Guram Saradze előtt megnyílt a tudományos pályafutás. A mai grúz tudományos élet egyik legismertebb központjának, a már említett Irodalomtörténeti Intézetnek tudományos munkatársi, majd főmunkatársi beosztása jelenti ennek mérföldköveit. Írásai mind gyakrabban látnak napvilágot a szakfolyóiratokban és a napi sajtó hasábjain: ismertet, bírál és vitatkozik. Ebben az időszakban munkásságának csaknem kizárólagos területe a kartvelológia — vagyis a grúz nyelv, irodalom, történe978
