Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészletek) Bíró Margit és Komlóssy András fordításai
— Vezesse be ... tíz perc múlva! Ezt kívánta a cég presztízse — Muszkia úr személye ugyanakkor annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy alig tudtam kivárni a tíz percet. A kérdés nemzetiségi érdekeket is érintett. Ez az az idő volt, amikor a mi nemességünk bagóért árusította ki a földbirtokait. A vásárlók nagy többségét idegen nációjú kapitalisták tették ki. Ha valamelyik tönkrement nemes földjeit sikerülne megmentenem a kisajátítástól és megvetetnem ezzel a lázzal, akkor nemeslelkű embernek tarthatnám magamat; hazafias hangulat-uralkodott el rajtam, keresgéltem az emlékezetemben, próbáltam felidézni, hogy mit kínálhatnék a népem tulajdonából ennek az égből pottyant megmentőnek. Közben arra is fölkészültem, hogy méltóképpen és méltóságteljesen fogadjam, jó benyomást tegyek a hazafiként viselkedő gazdag patriótára. Az írnok kinyitotta az ajtót, beengedte a lázt, és maga is bejött, bemutatta a vendéget. Felálltam az íróasztaltól, kezet nyújtottam. — Hurcidze herceg, ügyvéd vagyok. Foglaljon helyet, uram. Állok szolgálatára! — Intettem az Írnoknak — elmehetsz. A vendég leült a karosszékbe, én visszamentem az asztalhoz. Arznev Muszkia úr egyszer-kétszer rámpillantott, léhajtotta a fejét és szemmelláthatóan a gondolataiba mélyedt. Kereskedők és más pénzes emberek üzleti tárgyalások előtt gyakran adják át magukat a gondolataiknak. A vendég hallgatása ezért nem volt váratlan a számomra, de amikor hallgatása és töprengése már minden határt fölülmúlt, és úgy éreztem, hogy ha nem szakítom meg a csöndet, udvariatlannak tűnhetek, tapintatosan megszólítottam: — Muszkia úr, figyelmesen hallgatom! Honfitársak vagyunk; a magam részéről kötelességemnek tartom, hogy részt vegyek az ön nemes vállalkozásában. A vendég hosszasan rámnézett, halvány, jóindulatú mosollyal az arcán, majd megszólalt: — Nem abban az ügyben jöttem, amit önnek említettek. Más ügyben vagyok itt. Érthető, hogy amikor az ember tíz percen át kertek és szőlők acjás-vételé- re készül, és váratlanul kiderül, hogy szó sincs gyümölcsről, vagy borról, ösz- szezavarodik. — Hallgatom, uram! — dadogtam nagy nehezen. A vendég ismét elgondolkodott, teste megfeszült. Aztán még egyszer rámvetette a pillantását, felállt, és fel-alá kezdett járni az asztalom előtt. Úgy néz rám, gondoltam, mintha egyáltalán itt sem lennék. Teveszőr csoha volt rajta, nagyon régies, különleges töltényzsebekkel és övvel-tőrrel díszítve. Szép férfi volt. Nagy és tiszta kék szemeiben titokzatos, alig észrevehető szomorúság ült. Világos haja kihangsúlyozta arcbőrének fehérségét... Hirtelen megállt, gyorsan, elszántan belevetette magát a karosszékbe, és halkan megszólalt: — Ügyvéd úr! Olyan ügyben jöttem, amilyennel eddig valószínűleg sem ön, sem az irodája nem foglalkozott. Ezt a dolgot aligha lehet ügyletnek nevezni. Van önnek egy barátja Kutaisziben — Elizbar Kocsakidze; vele tanácskoztam meg a kívánságomat. Rövid gondolkodás után önt ajánlotta. Vele beszélj, mondta, ő talán vállalkozik arra, hogy elrendezi, ami a szíveden fekszik. Hát most itt vagyok. A vendég ismét hallgatásba merült. Nem tagadom, ez a férfi már rögtön a megérkezésekor megnyert a megjelenésével, de miután meghallgattam, úgy éreztem, mintha hurkot vetettek volna a nyakamra, s úgy húztak volna valamerre, én pedig még csak meg sem 969
