Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Péntek Imre: Poláris színház, kísérleti és népszínház egysége
PÉNTEK IMRE Poláris színház, kísérleti és népszínház egysége BESZÉLGETÉS RUSZT JÓZSEF RENDEZŐVEL, A ZALAEGERSZEGI ÁLLANDÓ SZÍNHÁZ MŰVÉSZETI VEZETŐJÉVEL Egy éve olvadhattuk a Színház című folyóiratban, hogy javában folyik a zalaegerszegi színház (át)építése, méghozzá egészen újszerű elvek, elképzelések alapján. Az építész-tervező, Vajda Ferenc a Vilar-féle népszínház „nyitott” modelljének, technikai és funkcionális tereinek, fórumainak kialakítását tűzte ki céljául. Többek közt megjegyezte, hogy könnyebben oldaná meg feladatát, ha ismerné azt a színházi embert, akivel együtt töprenghetne, meditálhatna a térformálás módozatain... Vajda már nincs egyedül: Rüszt József rendezőt a zalaegerszegi színház megbízott igazgatójává és művészeti vezetőjévé nevezték ki. Megnyilatkozásaiból az tűnik ki, hogy ijesztően nagy, de szép feladatnak tartja zalaegerszegi mllalkozását: szinte a semmiből színházat teremteni, az esetleges színházlátogatókkal értő közönséget formálni. S végre alkalma nyílik színházi koncepciója végigviteiéhez, amelyre eddig igazán nem volt módja; ösz- szegezni akarja mindazt a tapasztalatot, amit az utóbbi tíz évben a színház „magyar körülmények” közti megújítása körül szerzett. Ezek után joggal lehetünk kíváncsiak az „alapító gondolatok" rendszerére, a „nyitott színház” zalaegerszegi változatára... Köszönöm a megnyilatkozási lehetőséget, hogy körvonalazhatom azt a manifesztu- mot, amely az alap-koncepció lényeges elemeit tartalmazza. Sem közéleti, sem színházi gyakorlatunk nemigen mutiat fel hasonló készséget, hasonló ambíciókat. Nagyon szegényes a magyar szakirodalom az ilyen jellegű dokumentumokban. Egy-két kivételtől eltekintve úgy tűnik, mintha írástudatlanok lennénk; egy kezemen megszámol- molhatom azokat a könyvecskéket, amelyek ebiből a témakörből kikerültek. Egyáltalán, túl szegény a magyar szakirodalom mindenféle olyan kérdés taglalásában, amelyben az európai vagy a világszínház nem ennyire az. Brechtőd Grotowskiig, Sztanyiszlavszkijtól Copeau-ig tudni lehetett írásaikból is, hogy mit akartak és mit nem, mi sikerült és mi nem? A magyar színháztörténet szinte nyomtalanul eltűnik — példa erre, hogy Gellért Endréről úgy kellett „összekaparni” egy monográfiát; pályaképek vagy életművek körvonalai csupán azokból konkrétumokból rajzolódnak ki, melyek úgy-ahogy fennmaradtak. Ez viszont igen nagy felelősséget jelent: kimondani, megfogalmazná minden gondolatot. Ezzel egy kicsit meg is ítéltem a szakma mai állapotát... És bármily furcsa, amit mondok: hogy én Zalaegerszegre jöttem, és azok, akik követtek vagy követni fognak, kissé, úgy tűnik — nem félek ettől a fogalmazástól: kiléptek a „szakmából”. Abból a szakmai közegből, környezetből, alaphelyzetből mindenféleképpen kilépés elhatározásunk, amire utaltam ... Az is igaz, paradox módon, hogyha létre lehet hozni ezt a színházat, akkor ez már ennek a szakmai együttesnek ugyanolyan tagja lesz a maga meghatározott vagy meghatározó szerepével, mint amilyen helyzetben néhány vidéki színház volt az elmúlt években, s amelyek közül az egyiket éppen nekem volt szerencsém megcsinálni. A Kecskeméti Színház hetvenes évekbeli periódusára gondolok. AZért is vállaltam — többek közt — ezt a mostani feladatot, mert úgy érzem, hogy egy sakktáblán játszunk, és a patthelyzet csak úgy oldható fel, ha még egy kockát ragasztunk a táblához, és én Zalaegerszeget ilyen kockának tartom. Végül is egy egész pálya logikája — virtuálisan — 953
