Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - Amerikába utazása Csepregi János és családjának és az indító okok a kivándorlásra, vagy tanulság: miként induljon útnak valaki a magyar nyelvvel. Írta a kivándorlott maga

kísérő ember beszédének, mert igen jóra való, becsületes kinézése volt, és a kimerültségünket látva legkivált a nőmnek a fáradtságtól, gyengeségtől össze- rokkant lépéseit illetve futását, az ember egész meglepődött, szánakozó szívű- ségtől sugárzó arczáért reménykedtem, hogy ilyen szánakozó arczú ember csak nem csap be bennünket, azért kísértük hátulról menve a merre ment, a míg végre csakugyan bevezetett bennünket egy nagy kapun, a hol az ott álló őr minden szó nélkül beeresztett bennünket egy nagy udvarba, a mely udvar körül volt egy hatalmas fa és deszkákból épült, emeletes, több ajtóval ellátót épület, a mely az udvart a kaputól kezdve egész körbevette a több rendbeli helyiségekkel.

A példabeszéd azt mondja!: Mikor a baj a legnagyobb, „Akkor van legközelebb az Isten segítsége”... A mikor mi is már majd kétségbe voltunk esve, hogy mi lesz velünk, mert nem tudtam sorsunkat rendezni olyan Országban vagy világrészben, a hol még a Magyar nemzetnek hírét sem hallották, nem az, hogy a nyelvét értették volna az alsóbbrendű emberek; mert az igaz, hogy énelőttem már nagyon sok nép bevándorolt Argentínába Magyar Országból, de nagyobbrészt Tótok, Horvátok, Románok, a kiktől ha kérdik, miféle nemzet? egész büszkeséggel vallja magát Ausztriákénak, a mely sajnos a nemzetiségekkel való gyenge elbánásból ered, hogy a kormány hagyja őket saját kényük szerint ok- vetetlenkedni Magyar ország ellen, a melyet annyival is inkább nem vallanak hazájok külföldön. Mikor mi is már majd kétségbe voltunk esve a sorsunk végett, akkor jött az Isten segítsége, nem ugyan, hogy egyszerre ment lettem volna minden további küzdelemtől, de a kétségbeesés szélétől megfordítottam a sorsunkat, és mindig-mindig elviselhetőbbé, és később esztendők múlva már az áldása egészen elégedetté tette sorsunkat, egyes keserű poharak kiürítését eltekintve. Minthogy a hajón lévő hosszú utazásunk alatt nagyon sokat tanultam a Német beszédből, de a jelenlegi sorsunkat rendezni egészen más szavak kellettek volna, mint a mát németül tudtam, így az Isten segítsége jött hozzám, a mikor az ember odajött hozzánk és elkísért az Emigrációba, ott a Családomat elvezette az étkezési és bejelentő hivatalba, a hol mind a két helyen a neveinket bejegyezték, a melynek én alá kellett a nevemet írni, azután minden egyes családom tagjának külön egy jegyet adtak, a melyet az étkezési terembe lépéskor föl kellett mutatni valahányszor étkezni mentünk, úgyszinte az Emigrációból sétára kimenés utáni visszatéréskor a kapuban álló őrnek bemutatni a szabad be- menésre. Onnan a hivataltól azonnal a pa'kjainkat keresni akartunk menni, de azt nem tudtam sehogysem megkérdezni, hogy hol találhatom meg, illetve hol lettek a szekérről lerakva; eleget kérdeztem, a hogyan tudtam Németül, de ügyet sem vetettek a kérdésemre, mert mindenki el volt foglalva a maga teendőjével; mi pedig egy csoportban jöttünk-mentünk mindenfelé, a hol csoportosulltabban láttuk az embereket, és mindenhol, a hogy tudtam, kérdezősködtem a pakos rak697