Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 11. szám - Dobai Péter: Egy olyan ember sincs, akit kevésbé ismernék önmagamnál (vers)
DOBAI PÉTER Egy olyan ember sincs, akit kevésbé ismernék önmagámnál „Charles Meryon tengerésztisztként kezdte pályajutását. Utolsó rézkarca a tengerészeti minisztériumot ábrázolja a Place de la Concorde-on. A felhőkből lovak, kocsik és delfinek csapata 'tör a minisztériumra. A hajók és a tengeri kígyók sem hiányoznak; néhány ember alakú lényt is látni a seregben. Ceffroy köny- nyedén megtalálja a „jelentést”, nem akad fönn az allegória formáján: „Álmai megrohanták ezt az épületet, mely szilárd volt, mint valami erőd. Ifjúkorában, amikor még hosszújáratú tiszt volt, ott voltak följegyezve szolgálati pályafutásának adatai. Most búcsút vesz ettől a várostól, ettől a háztól, mely annyi szenvedést okozott neki.” (Gustave Ceffroy: Charles Meryon, Paris, 1926.) Walter Benjamin: ANGELUS NOVUS Egy utolsó képbe zárni mindent és elengedni már. Túl laza lett és felesleges is: az ajtó, az arc, a zár. A helyek üldözik az embert, akkor-is, ha többé már nem költözködik. A fák a szépek. A hullámok a tökéletesek. Nem a szemed, amivel nézed. Hirtelen lesz majd vége a könyveknek, a szavaknak, a kapcsolatoknak, a viszonyoknak és „vonatkozásaiknak”? Vagy lassan megy végbe minden, mint egy második szülés, második születés? Az ember így marad, kettős magában, mint vonatok után a sin? Már ahhoz is, hogy csak azt kimondjam: „jó napot”, szerelem kellene, nemcsak élet. Olyan könnyű a kezet egy másik kézből kivenni, szinte semmi. A társak távlata magányunk távlatává változik, elég egy este egyedül és a részletek képtelen képét valami hamis egész keretezi képbe, aztán nem nehéz észrevenni, hogy nem te, illetve : te nem vagy a képed képe, hogy valaki más lépett szökő részed helyébe és ezzel egyidejűleg szinte az egészbe! Vigyázz! A játszótér beépült: helyén öröklakás van, de ne, ne vigyázz annyira mégse, igaz neved nem tudja senki, egy igazabb név elindul érte, meg fog nevezni mégis, s megtanít arra, milyen ő, arra is, milyen vagy te, mintha két lény egyszer és egyszerre egyf orma lenne, mintha egy ember egy másik emberben önmaga ellen védekezhetne és lehetne reménye is a győzelemre és egy második élet mindensége várná és vezetné — szobákon, folyosókon, lifteken, balkonokon túl — ha már nem is egy társig, egy társ rejtélyéig el, de legalább önmagáig, méghozzá azon a nem túl drága áron, hogy közben csak magát adhatja fel: a bíró mindig a másik. Mondj le arról, hogy életedről szavakkal is beszélhetsz. Miközben és ameddig élsz. 950
