Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 10. szám - VITA - Berkes Erzsébet: Hatot vagy vakot (jegyzetek Spiró György drámáiról)

Végül is a hatalom, a „közös érdekek” képviselete azé a Scurré lesz, aki képes magát — cinizmusa és véletlenek megragadása révén — megváltónak föltüntetni. Benne a kollektív hit inkarnációját ünnepelheti a tömeg, melynek ezen kívül semmilyen más, közösséget formálni képes összetartozás-tudata nincsen. A „társadalmi szerződés”, amely a felségjogot átruházni képes eképpen nem más, mint tudatlanság egyfelől, cinikus tudatosság másfelől. Spiró kivételes gazdagságban vonultatja föl az egymástól merőben különböző, egyetlen jellemvonásra egyszerűsített figurákat, akik mindegyikét a végletekig kiszolgáltatottság jellemez. S egy éjszakai látomás boszorkány-szombatjának irreális megrajzolásával azt is kifejezi — ez a 2. felvonás —, hogy némi mámorkeltő főzetek hatására mint bújik ki minden szereplőből a közös emberi vonás: enni akarnak, szaporodni, folytatódni. A bölcsek és a bolondok, a gyengék és az erősek mind megvallják a nembeliség közösségét, amit a szerző re- zonőrjének tetsző Praefectus így vall meg:

„Csak öldöklés van. Hadak rációja, emberfölötti. Mégis megfogannak a nők, amíg az öldöklés tarol.

Hát bölcs az ember mégis valahol?

S ezt belátva támad a mindvégig kiábrándult, az öngyilkosságra is kész Prae- fectusban a remény, hogy végül kinyilvánítsa:

Különös vakság lett úrrá mirajtunk.

Mióta látunk, így látunk; talán a ráció sem más, mint indulat, s a fékevesztett, tagolatlan ösztön beszél belőlünk szillogizmusokban.

Lehet, hogy semmi sem igaz, ha látjuk, ha értjük. Érzelmünk is csal talán..

De úgy érzem most, — vakság, öncsalás — hogy Augustusnak vagyok hadsegéde.

Talán csak erre jó a hit, hogy újra legyen jogunk gyűlölni, öldökölni.

összeáll tehát az új rend, hogy minden valószínűség szerint majd újabb háborúk, gyilkosságok számára teremtsen hitet, ideológiákat, s minden folytatódjék, amiképp „szokás”:

... Soha semmit befejezni nem lehet. Mindig, minden folytatódik, kudarc, kudarcra halmozódik, csőd előző csődre épül, így megy ez, mióta világ a világ.

És játszották és játsszuk és majd játsszák

ugyanezt mindig, ezt a szakadatlan, elképesztő komédiát.

Az élőiket rángatják a hullák, a múltat sohse lehet kicserélni, löknek a hullák, lökdösnek előre, mert ők már gyávák, így nekünk muszáj, pedig mi sem tanultuk — élni.

— Menjünk fiúk. Hogy merre? Hja bizony. Arra, amerre én parancsolom.

VITA

885