Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - VITA - Berkes Erzsébet: Hatot vagy vakot (jegyzetek Spiró György drámáiról)
további nyilatkozatainak céltáblája lesz. Ez egyben igazán számíthatunk magatartásának állandóságára. Már korai lírikust megszólalásaiban, idézett regényében s elsőnek bemutatott drámájában — a Nyulak Margitjá-ban — is az állóvíz léttel szembeforduló, az önteremtő ember dilemmáit fogalmazta meg. A körülmények, az objektív meghatározók szerepét ugyan nem titkolta, de azt sem, hogy a tetteiért felelősségre vonható ember izgatja elsősorban, vagyis az a lény, amelyik a választás birtokában van, tehát a szép-jó-igaz distinkcióit ismeri. Egyszóval: szabad. De mik a szabadság esélyei és korlátái ? Ha hinni lehet a kiadott drámáit követő datálásoknak, akkor már a hatvanas évek derekától fogva, tehát tizennyolc éves korától ez a kérdés izgatja, s e vizsgálatnak a „kísérleti anyaga” a különféle történeti témákként jelentkező emberi történelem maga. A vizsgálati módszer igen egyszerű (vagy annak látszik): Spiró vesz egy jól ismert történelmi helyzetet, belehelyezi a különféle alkatú embereket és elnézi, hogyan jön ki a különféle alkatok interferenciájából a jól ismert történelmi végeredmény. Többnyire Lucifert bájjal azt mondja: „Végzet, szabadság egymást üldözi s hiányzik az összhangzó értelem.” Könnyű volna ezek után azt állítani, hogy Spiró tagadja a történelmi fejlődés lehetőségét, az Ádámi kérdésre: „jut-é előbbre majdan fajzatom?” — határozott nem-mel felel, vagyis ugyanoda jut el, ahová az öngyilkosság pillanatában Madách hőse, sőt mégodább, hiszen Spiró egyetlen darabjában sem szólal meg az Űr hangja a „Bízva bízzál” perspektívájával. Valóban, Spiró nem ismer olyan erőt, amely irracionális létével hitetni tudná az emberi létezés értelmességét. Ö csak az ember értel- mességében képes bízva bízni, s ezt akkor is hangsúlyozza, amikor vizsgálati anyaga, a históriai szituációban megforgatott emberek vdviszekciója ékesen bizonyítja, hogy a bizalomra nincsen semmiféle ésszerű indok. Nyilvánvaló ellentmondás ez, amit nem is származtathatunk valamiféle eltöké- lésből eredő optimizmusból. Spiró bizakodásának inkább az a forrása, hogy a „jobbak” példájának fölmutatásával, a vizsgálat eredményének dühödt előszámlálásával akarja a dolgok eddig ismert menetét kizökkenteni. Az erkölcsi jót választani képes embert nem a cselekmény hordozza, hanem az a szenvedély, amivel az író az eseményekre mutat: íme a rossz! Ez a gesztus természetszerűleg együttjár a historizmus negációjával. A történelmi eseményeket Spiró éppen a mával való összefüggésben vizsgálja, nyilvánvaló közvetlen tapasztalataihoz keresi az illusztrációs anyagot; s nyilvánvaló történelmi cselekvései, programjai számára — eszméltetésül — provokálja nézőjét vagy olvasóját. Az már messze meghaladja a jelen elemzés kompetenciájának körét, hogy azt kideríteni próbáljuk: Spirót milyen életrajzi események, illetve közvetlen társadalmi élmények serkentik. Bizonyos anakronizmusok ugyan nyilvánvaló utalásokat bizonyítanak — ezekről a maguk helyén még szót ejtünk — de közvetlenebb összefüggések kimutatását későbbi biográfusok örömének gondoljuk. A továbbiakban három történelmi drámájával kívánunk részletesebben foglalkozni. Ezeknek már a puszta fölsorolása is nehézséget okoz, mert a sorrend valamiképp utalhatna a keletkezés sorrendjére, tehát egy gondolatkör, vagy gondolatmenet kibontakozásának genezisére. Csakhogy Spiró drámáit nem a megjelenés sorrendjében írta — erre föntebb utaltunk — ugyanakkor a későbben publikált műveken tovább is dolgozhatott, mint azt — a keletkezés dátumát megadva — maga állítja. Bizonyos mértékű önkényességgel — mert gondolatmenetünknek ez tetszik inkább — a sorrend: Hannibál, Kőszegők és A békecsászár, további műveire csak hivatkozni kívánunk. 881 VITA
