Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - Száraz György: A tábornok VII. (életrajzi esszé)
sok — izgalmai is tízévente megújulnak, a horvátok egyhuzamban méltatlan- kodnak 1867 óta, s a világ talán már nem is volna teljes „pánszláv” és „dákoromán izgatok” nélkül... Az állandósult veszélyérzet tompult reménykedést szült; minél több lett a riasztó jel, annál tompábbak a „jelzőkészülékék”; ezt is megúsztak, miért ne úsznánk meg a következőt... Ferenc József (hatvan éves országlása, a hosszú békeidőszak — hiszen a boszniai okkupáció akkor húszéves bakái is túl vannak már az ötödik X-en -—-, de még a ,,Got terhalte-botrányok’ ’, a Hentzi-szobor elleni merényletek örök ismétlődése is épp olyan békebeli állandóság-tudatot sugároztak, mint a vasárnapi katonazenék, az évente megtartott vérmezei díszszemlék, vagy Csillag Anna, aki „kétméteres Loreley-hajával” évtizedek óta tartja magát a lapok hirdetés-oldalain. S ott az alig öt éve elkészült, birodalomra méretezett palota a Duna pesti partján, rajta az állami nagy dmer: a három koronás oroszlánfej: Dalmácia; fehér-veres, váltakozó kockák: Horvátország: Szlavónia szaladó nyestje; Erdély sasmadara a nappal-holddal és a hét vártoronnyal; legalul pedig a kettős sas a korsóból ömlő vízzel: „a Szent Koronához csatolt külön test”, Fiume. Az osztott pajzs közepén a veres-ezüst sávok s a hármas halom a kettős kereszttel: Magyarország. S az egész fölött a korona, jelezvén, hogy ezek mind együtt „Szent István koronájának országai”, amelyek „együtt alkotják a szuverén magyar államot”, és „feloszthatatlanul, elválaszthatatlanul együtt birtoklandók.” A „birtokos” pedig a király, alki „uralkodik, de nem kormányoz”, s akinek „történeti alapon nyugvó teljes címe: Magyar—Horvát—Szlavón—Dalmátországok, Galicia, Lodoméria, Ráma, Szerbia, Kun- és Bolgáronszágok apostoli királya, Erdély nagyfejedelme, a székelyek ispánja”, s e cím „az ausztriai császári címekkel együtt használ tátik.” Bent pedig, a főrendiház üléstermében az elnök atillában ül az emelvényen, és kard lóg az oldalán. A padsorokban a nagykorú királyi hercegek, az egyházi főméltóságok, az ország zászlósurai — vagyis az udvari és országos tisztségviselők —, s mindazok a mágnások, akik birtokaik után legalább 6000 korona egyenes adót fizetnek. Itt általában csönd uralkodik: „a főrendiház tagjai koruknál és állásuknál fogva többnyire már nagyon higgadt urak, akik a rendet nem zavarják meg...” Ami éppenséggel nem mondható el a parlament másik háza, a képviselőház tagjairól. Ök persze nem „örökös” tagok, hanem választottak: 413-an vannak, s e számban nincs benne a horvát—szlavón országgyűlés 40 tagú állandó küldöttsége. Választásukra jogosultak azok az állampolgárok — a nők kivételével —, akik huszadik évüket betöltötték, „atyai, gyámi, gazdai hatalom alatt nem állanak”, s bizonyos megszabott jövedelem után adóznak, vagy bizonyos értelmiségi rétegekhez tartoznak: orvosok, jegyzők, mérnökök, pedagógusok ... A kormányzat fölötti ellenőrzést mindkét ház gyakorolja, de a kormánynak elég a képviselőház bizalma. A törvény-kezdeményezés joga is a kópviselőházé: csak az ott elfogadott javaslatok kerülnek a főrendek elé. S noha a király csak utólag szentesíti a két ház által elfogadott törvényjavaslatot, vitára sohasem kerül olyan, amihez előzetesen hozzá ne járult volna. Ez persze alkotmányellenes, de kizárja az utólagos királyi vétó lehetőségét. A Monarchia magyar és osztrák felét az uralkodó személye kapcsolja össze; ebből következik a „közös biztonság együttes védelme”, amelynek eszközei, tehát közös minisztériumok alatt állnak. De a hadkiegészítés, az újonclétszám meghatározása, a szolgálati idő, a katonaság elhelyezése és ellátása — mindez 812
