Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Aczél Géza: Jegyzetek a Magyar Műhely költészetéről

repe folytán, az alkalmazott képzőművészetek övezeteibe érkezünk. így a minimál art, konceptual art, land art, body art stb. törekvéseiben nem esztétikai érték rögzítődik, bennük a művészeti megvalósulás szerepét a szemléletmódosító hajlamok tisztázatlan mozgása veszi át — ezért esetünkben az esztétikai minőség alakulása helyett az alkalahiazhatóság esélyeire kell egyelőre tekintettel lennünk. A hasonlat némi sutaságát leszámítva a minden áron való megújulás esetében olykor egy találmányi hivatal mechanizmusára is gondolhatunk, melyben néhány megérzést igazol a távoli jövő, a többi nevezetes kuriózumként marad fönn vagy eltűnik a roppant feledésben.

Nem véletlen, hogy a vizuális érdeklődés magyar vonatkozású központjai Jugoszláviában és Párizsban alakultak ki. A symposionisták kísérleted mögött a szlovén szignalizmus mozgalma áll, az a technokrata-szétbontó jellegű törekvés, melyben — mint Zagoricniik, az egyik fő teoretikus írja — „önálló kutatás, .tanulmányozás tárgya lehetett maga a jel vagy jelhalmaz”. Működésük a várt kiterebélyesedés helyett azonban hamarosan az írásjegyek multiplikációs kísérletsorozatára szűkült, s elvesztette kapcsolatait az irodalommal. Bonyolultabb jelenségnek érezhetjük a Magyar Műhely törekvéseit. Már csak azért is, mivel a francia újító kísérletekbe ágyazott textúra- irodalomnak némiképp sikerült megteremtenie a mű scripto-ivizuális egységét, biztosítania a térbeli és időbeli olvasat folyamatosságát, kitágítania a kétféle észleletnek azt a lehetőségét, mely annak idején a futurizmus nyelvi idealizmusát vagy a kassáki dadát részben még költészetté avatta. Helytálló Nagy Pálnak az az érvelése, hogy „a kettős percepció elve különbözteti meg a szöveg vizuális jellegét is hangsúlyozó korszerű textúra-irodalmat minden más vizuális törekvéstől”. Ugyanakkor ezzel még csak odáig jutottunk, hogy Papp Tibor vendégszövegeiről, Nagy Pál imagó .'-sorozatáról vagy Bujdosó Alpár műveiről mint költészetről is elmélkedhessünk. Egyfelől nyugtázhatjuk a nyelvi iróniát, a mozaikszavak és az áthallásokból adódó szemantikai határesetek gyakran leleményes láncolatát, az elégikus mondatrögöket vagy a hap- peningre emlékeztető fesztelenséget és a szubldteratúrából erősen átszűrődő attitűdöket. Másfelől van valami bántó feszültség, szinte áthidalhatatlan, ellentmondás e szemantikai töredezettség és szétoldottság, valamint a vizuális konstruáitság és kirnó- doltság között. Mert jól látja Béládi Miklós, hogy az említett alkotók „tervezők és kivitelezők egy személyben, az írás kézműves technokratái”. Különnemű minőségeket igyekeznek összebékíteni, egy örök idea, a nagy szintézis bűvöletében. Tagadhatatlan, e kísérletezések során olykor eredendő funkciójában módosulhat átmenetileg szöveg és látvány korábbi viszonya. A kettős percepció friss szemantikai üzenetként villanthatja meg a modem tudományosságnak azoknak a felismeréseit, melyek a lineáris vers mai gyakorlatában esztétikai értékként nem rögzíthetők. Elvi szinten sem lehet viszont kikerülni azt a nyomasztó ellentmondást, mely a vizuális költészet egyetemes jelenségtágító esélyei és ama felismerés mögött feszül, melyet Kari Krolow, a modernség egyik fő apostola maga is megfogalmazott: „A szó elvándorlása a grafika és a tipografika területére: menekülési kísérlet.”

Történelmi tapasztalataink igazolhatják, hogy lényegesen különböző dolog a teória és annak művi megvalósulása. A Magyar Műhely utóbbi éveinek költői' termését vizsgálva kiderül, hogy önmagában sem a Joyce-számbeli kinyilatkoztatás — mely szerint „a holnap irodalma felé a Finnigans Wake-en át vezet az út” — sem pedig a neoavantgarde szemantikai üzenetet elhárító törekvése nem teremt esztétikai nóvumot. Bennük közvetett módon, mintegy kiáltásszerűen az az életérzés fejeződik ki, melyet a maga hagyományosabb formájában Határ Győző „a tartósított elkallódás” állapotának nevez, s mélynek formai sajátossága — Papp Tibor egy elégikus mondat- töredékéből véve a példát — „szó-eső költészet nélkül”. A modern lírai formanyelv kialakítására való törekvés, a koncepciózus szerkesztés viszont mindenképp érdemeket szerzett azzal, .hogy közös műhelybe tömörítette, így mintegy a hazai irodalom látókörébe is hozta a nyugati magyar irodalom friss hangvételű, értékeket és tanulságokat szolgáló alkotóit. Mikor a teljesség igénye nélkül Baránszky-Jób László, Ke- mense Géfin László, Horváth Elemér, Bakucz József, Kibédi Varga Áron, Thinsz Géza, Dedinszky Erika vagy a szerkesztők: Nagy Pál, Papp Tibor és Bujdosó Alpár — külön elemzéseket kívánó — munkásságát említjük, körülbelül jeleztük azt a vonulatot, mely a maga ellentmondásaival, de a „margón létezés” különös élőnyelvei irodalmunk felé értékes üzeneteket küldhet és toimácsoihat.

71