Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - VITA - Vinkó József: Hiány-dramaturgia (esszé-tanulmány)

ban a társadalomban, amely felkínálkozott neki. Sikertelenül. Nem csoda hát, ha tékozló fiúként a Halmiban eljut a totális tagadáshoz és nem hajlandó elfogadni a neki kijelölt helyet.

A cselekvésnélküliség állapotából így jut el hősünk a cselekvésképtelenség állapotába. így jut nulláról — nullára. Az ösztönös passzivitásból a Tudatos semmittevésbe. Ám ez az" origóhoz való visszatérés csak látszólagos, ez a hős már nem azonos régi önmagával. Illúzióit elvesztette, tudja, hogy nincs hamuba sült pogácsa, és erősebben kötődik a helyhez, ahol él, tudatosan, felelősebben benne él korában; legyintés helyett oksági láncokat kutat: a Történelmet, a Közelmúltat faggatja.

„Ami benne kétely, az bennem már tagadás.

Múltszaglászás Ami benne tagadás,

aí bennem már bizonyosság.” (Nádas: Egy családregény vége)

Meglepő az a görcsös csökönyösség, amivel ez a generáció saját gyermekkora, családja után kutat. A magyar irodalomban még soha ennyi apjával-anyjával viaskodó fiatal nem látott napvilágot. Nem is beszélve a nagyapákról, nagymamákról, ükapákról. Szinte kivétel nélkül mindenki megküzd a gyermekkorral-kamaszkorral, novellában, versben, drámában, regényben. Egész családmitológiák születnek (Egy családregény vége, Legendárium). Miért? Mi ennek a feltűnő hasonlóságnak az oka? Miért szűkítik le, szinte kivétel nélkül mind a fiatal írók a társadalom modelljét a család modelljére?

„A gyerekkor, mint téma — mondja Nádas — nem más, mint rejtett válasz a sematizmusra, s a nyomában fellépő finomabb ideológiai manipulációkra.” A családnyomozás egybevág áz identitáskereséssel, ha valaki a mai társadalmi mozgásokra akar reális választ kapni törvényszerűen vissza kell, hogy nyúljon a sztálinizmus korszakának megkerülhetetlen, de teljességgel feldolgozatlan időszakához. Különben nincs elfogadható válasz. A „fehér folt”-élmény, a közelmúlt felszínes, közhelyszerű átpolitizáltsága, a fogalmak és történések tisztázatlansága, s az az alapvetően deformált kapcsolat, amelyben morális tartás, egységes és használható hagyomány felfedezéséért a mai generáció nem az apák, hanem a nagyapák nemzedékéhez nyúl vissza, világosan mutatja mind a bizonytalanságot, eszménynélküliséget, mind a közvetlen múlt megismerésének konok vágyát. Ráadásul a gyerekkor fertőzetlen terület, hazugságmentes, sok író számára közelibbnek és arányaiban jobban felfoghatóbbnak tűnik, mint a felnőttkor. Amellett a felnőttszerep elutasítása egyúttal bizonyos hierarchikus megkötöttségek, kényszerű alkalmazkodások elutasítását is jelenti. És így kerül ez a nemzedék, nemegyszer lebegő, bizonytalan állapotba: „történelmen kívüli” álomvilágba.

Ilyen világban él Nádas darabjának a Találkozásnak a hőse is. Jelene amorf, jövőjét nem tudja elképzelni, nincs semmi, amibe kapaszkodhatna, az elmozdult világban nincs támpontja. A múlthoz nyúl tehát, választ onnan remél, talán a megtörtént dolgok magyarázatul szolgálhatnak élete alakításához. A Múlt megismerése számára ontológiai kérdés, a továbbélés, a megmaradás egyetlen biztosítéka. „Az apámról akarok hallani” — követeli. Még akkor is, ha az Apa vétke később őrá nehezedik Ha mint Halmi esetében a mások (!) bűne is rajta marad. A célzatosan elhallgatott múlt ugyanis nagyobb teher, mint a valóság. Ennek ismerete nélkül nincs reális önértékelés.

Tudja ezt Czakó hőse Karcsi, a Mint a mókus... című tragikomédia úttörő-felnőttje is. Sóvárogva közelít apjához, találkozni, kommunikálni azonban nem tudnak. Ügy mennek el egymás mellett, mintha nem is léteznének. Akárcsak a Nagy Rendező Barna Róbert zavarbaejtően kusza „irodalmi performanciá”-ban, A kis hamisban, ebben az önmagát továbbíró antidrámában, ahol a hős tudatában többféle apa lehetősége is feltűnik, de testet ölteni egyik sem tudNádas, Bereményi és Kornis hősei ugyanúgyfApakomplexussal küzdenek, mint Barna,

791