Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Aczél Géza: Jegyzetek a Magyar Műhely költészetéről
fásának évtizede is. A francia irodalomból indul a cselekmény epikus menetét megszabdaló, az idősíkokat elcsúsztató, a nyelvi asszociációkra és kihagyásokra épülő „új regény” hulláma, a technikai forradalom állandó és mind hevesebb kihívásait tükröző, technokrata indítású neoavantgarde líra. A Tel Quel vagy a „specialista” mozgalom indítékai mögött elsősorban a modern nyelvtudomány és jelelmélet eredményeiből szerveződő strukturalizmus áll. A különböző tudományterületeken kibontakozó kísérleteknek az az együttese, mely az önálló rendszerek szemlélését, szerkezetük' mibenlétének, történeti összefüggéseikből kiszakított modelljeinek; vizsgálását tűzte ki alapvető céljául. E szellemiség már a 60-as évek végén meghatározza a Magyar Műhely világirodalmi tájékozódását. „A strukturalista tevékenység... alkotás, új szellemi értékteremtés” — olvashatjuk az irányzatnak szentelt különszám előszavában, és sokasodni kezdenek a neoavantgarde törekvéseit vagy egyes alkotóit értelmező írások is. Nagy Pál a Tel Quel kapcsán Ricardou-t idézi, mintegy a magyar csoport kísérleteinek igazolásaként: „Az igazi művészet célja mindig önmaga legtökéletesebb megvalósítása... saját működési elveinek, szabályainak színrevitele.” Papp Tibor Denis Roche költészetéről értekezve, a Magyar Műhely törekvéseinek egyik legközvetlenebb ősét, Ezra Pound munkásságát említi — a „logopoeia” költői elvét, mely szerint a szavak elszakadnak szótári jelentésüktől, szemantikai határesetek, az áthallások és az irónia függvényei. Roche szövegei — írja Papp — „kompromittált szövegek”, irritálóak, hierarchia ellenesek, produktív olvasásra kényszerítenek. Elsősorban Papp Tibor és Baikuez József költészetében már korábban is fellelhetők a fesztelen asszooiálás, a töredezettség, a kihagyásos verszerkesztés nyomai — a szétbontó-itech- nokrata verstípus irányzatos jelentkezése azonban szemlátomást fölgyorsította a formabontásnak e sajátos folyamatát. Ennek a még csak részben következetes, belső indíttatásokból fakadó és a konkrét költészet szelídített reminiszcenciáit hordozó kísérletnek dokumentuma Nagy Pál oldott szövege, az Omnis dies, omnis hóra vagy Papp Tibor „A” szériá-ja. Az érdeklődés bizonyos fokú áthangolódásával, valamint a magyar kultúrpolitika fokozatos konszolidálódásával van összefüggésben, hogy lassan kicserélődik a lap magyarországi munkatársi gárdája is. Az évtized végére az addig támogatottak többnyire már itthon is csatát nyernek, az újabb feszültség pedig már nem annyira politikai jellegű, inkább az ízlés újabb gyors változásából, az egymásra torlódó nemzedékek generációs ütközéseiből adódik. így kerül az ezoterikusabb líratípusok felé tájékozódó Tandori Dezső, Oravecz Imre, Marsall László, Szentjőby Tamás, Bálint István vagy a csehszlovákiai Cselényd László és az ilyen falakba nemigen ütköző jugoszláviai Tolnai Ottó a Magyar Műhely munkatársi gárdájába. A 70-es évek legelejére nyilvánvalóvá válik, hogy a teoretikusahb érdeklődés, az avantgarde irányzatosság mind a költészetben, mind a folyóirat egész struktúrájában egyre nehezebben egyeztethető össze az eddigi nyitottabb, sokszínűbb szerkesztői gyakorlattal. Az önelemzés, a program kijelölésének időszakába érkezett ekkor kétségtelenül a Magyar Műhely, s az érdemeként említhető, hogy reálisan ítélte meg munkáját, mikor az eltelt időszakról így nyilatkozott: „a csoport célkitűzéseit nem szigorú program, helyzete határozta meg. Helyzetéből következő feladatait azonban jórészt elvégezte. Újra otthont teremtett a kísérletező irodalom... képviselőinek, a képző- művészeti és irodalmi avant-garde-nak, a magyar irodalom hagyományos kereteibe nehezen beilleszthető, tehetségükhöz mérten meg nem becsült alkotóknak.” Elvileg pedig helyesen határozott, a körülményeknek és az új formabontó művészetek logikájának is engedelmeskedett, mikor jövőbeni szándékait kijelölte: „Az elkövetkezőkben szakítani szándékozunk a hagyományos szerkesztői szemlélettel, érdeklődésünket — múltban és jelenben egyaránt — a bármilyen műfajban újat kereső és hozó alkotókra, alkotásokra összpontosítjuk.” Nos, a szándék és gyakorlat furcsa paradoxona, hogy az utóbbi évtizedben a csoport akkor ért el jelentősebb eredményeket, mikor a hagyományos szerkesztői gyakorlatot követte, az experimentális törekvések fölvállalásával pedig az irodalomként már aligha értelmezhető végletek, a gesztusértékű produkciók szintjére érkezett. Nem lehet véletlen, hogy ebben a szakaszban erősödnek föl az irodalom vizuális tendenciái, s — miként Pomogáts Béla Bujdosó Alpár egyik szövegét jellemezte — „a nyelv szemantikai feladatai elől” eleve elzárkózó költészet, 69
