Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - Halmágyi Miklós: Az ezer rács világa (Vajda János és az Osztrák-Magyar Monarchia)
HALMÁGYI MIKLÓS Az ezer rács világa VAJDA JÁNOS ÉS AZ OSZTRÁK—MAGYAR MONARCHIA „Képzeljék el, hogy mezítelenül nyakig ülök emberi bélsárban, amely olykor annyira megnő, hogy már-már szinte a szájamig ér. Ebben a rettenetes helyzetben pedig láthatatlan kéz felülről felémnyújt frankfurti virslit, és annak a kéznek a tulajdonosa keményen parancsoló hangon felém harsogja: Zabáid meg! Hogy vagyok? ikérdezik. Hát így vagyok.” Ezt a harmincötéves korától kezdve visszatérő lidércnyomásos álmát meséli el Vajda János minden közérzete felől érdeklődő [barátjának. Ennek a közérzetnek a kifejezése sokkal általánosabb és szuggesiztívebb annál, mintsem hogy egyszerűen a szervezet öntudatlan reagálásának tekinthetnénk, a hol csak képzelt, hol pedig ténylegesen rossz egészségi állapot következményének. A betegség kényszeríti rá az individuumra ezt az életérzést, vagy kora társadalma és valósága? Ez az ellentmondásos történelmi időszak önmagában is elegendő ahhoz, — miként számos példa bizonyítja —, hogy víziókba átfejlődő érthetetlenséget sugalljon gyermekeinek, hát még az olyan különös helyzetben lévőknek, mint Vajda, akiben az emlber, a költő, a filozófus, a 48-as forradalmár és a Habsburg alattvaló keresi egymással viaskodva a rejtőző harmóniát! Mert ez a kor a XIX. század második fele, egészen a fin de siede éveiig, a társadalom és a valóság pedig az Osztrák—Magyar Monarchia társadalma és valósága. Vajda Jánosról a költőről éppúgy, mint Vajda Jánosról az emberről széleskörű szakirodalom áll az érdeklődő rendelkezésére, műelemzési, irodalomtörténeti, pszichológiai és filológiai munkák egyaránt. A felmerült problémák, részletek nagyjából megoldást nyertek, mégis a kérdések és válaszok ütköztetésében nyugtalanítóan sok ellentmondás maradt tisztázatlanul. Vitathatóan értékelt Vajda egész élete és működése. Irodalomtörténet-írásunknak nem sikerült a megválaszolt részkérdéseket olyan átfogó egészbe ágyaznia, amely megfelelően rendezte volna e költészet némiképp összekuszálódott, illetőleg összekuszált vonalait. Az erre irányuló kísérletek felemásak maradtak, mégpedig azért, mert az adott rendszerbe bele nem illő elemeket általában, mint a költő "alkati sajátságaiból adódó kuriózumokat szokták elutasítani. Kevés olyan költőnk van és volt, akinek egész tevékenysége, politikai, szerelmi, metafizikai lírája éppúgy mint epikája ennyire összefonódott volna a személyiség sajátos pszichikumával, filozófiai nézeteivel, társadalmi helyzetével és körülményeivel, olyannyira, hogy szétválasztásuk majdnemhogy lehetetlen, de mindenképpen erőltetett. Vajda filozófus-köditő. Nem filozófus és költő, hanem filozófus-költő. S ezt a rangot, ha ugyan rang, nehéz elvitatni tőle. Személyében a filozófia találkozott a lírával, s frigyükből igazi költőnagyság született. S talán más is. Egy új korszak, egy új világrend megsejfője és megfogalmazója, olyan első ember, aki akarata ellenére lett úttörő, s aki öntudatlanul is érzi, jó lenne utódok és követők nélkül távoznia e földi siralom-világból. Olyan magányos, aki „újratermeli” magányosságát, hogy ennek bűvöletében újra teremthesse létének minden iszonyatát, s olyan üstökös, melynek „lobogó gyásza” bánatból és büszkeségből, s mindezek ókén némi őrületből van összeszőve. őrületből, mely csak embernek sajátja, s ezért nagyon is emberi. Tudom jól, hogy értelmetlen és tudománytalan, de mégis hasznos az a kérdésfelvetés, vajon Vajda költészete sajátos filozófiája nélkül is nagy költészet lenne-e, és filozófiája a költészet varázsköpönyege nélkül .ugyanúgy metafizikai mélységek felé terelné-e a tekintetünket? De próbáljuk meg például elképzelni a Gina-verseket az 762
