Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - Konczek József: Reszkető arca türelmes tűzben (vers)
KONCZEK JÓZSEF Reszkető arca türelmes tűzben Aj, szerelem jószagú almája, aj, cirmos dombok, nyári esőkkel veretett munkanapok méhmoraja, mezőn, kerteken, felhők eloszlása után, sziromkelyheket csendítő mély ég, maga is vízkehelyvirág, emlékek lélegzete, áll a mindenség (terhes virágban, szabadságos nyár van, hófehér torokmélyben lüktet a vér tüze. Akkor is, ha nincs, ha kitaláltam. Duplaszirmokat tajtékzó fehér orgonával varrja körül ez a nyár a vaskeretes ablakot, takarja a pérkányszéleket, az üveget, föltarajlanak a májusok. Szép a rózsa-hírharang. Rebbenésnyi zaj csüng, rejtező laktatásban szárnyukat se nyitják bogarak, lepkék, amikor megzörgetett ablakon kikiált, néz, szól, tréfálkozik: „Nem! Csupán a galambokat etetem, igen, itt vannak velem, ez is itt, ni, hogy csapong a térdemen, a mellemen.. Harmat a szél hímpora, takarja el őt a féltés forró bíbora, izmok szaga, halat fuldokoltató epedtető játék: „Lovak, tigrisek is jönnek, s annyi minden. Várj még!” Ablakához bölcs, nagyléptű elefántok jártak, nehéz ormányukkal lágyan rengették az ablakot, és ő kitekintett mindre, elmosolyodott, míg vártam, hej május, fehér orgona, cirkuszi petárda. Az is igaz, hogy ez az egész igaz se volt. Eltelik a nyár, s a tekintetemből kihullva érett almák gördülnek a harmatos füvön, eloldott csípők alatt a füvek lehajolnak, lelapulnak, 757
