Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)

térben felfestették a „nemzet- sőt világrontó judeobolsevista-plutokrata összeesküvés” rémképét.

Páliffy esetében is könnyen megtaláljuk a családi, neveltetési motívumokat. Ott van az apa: a „puritán sváb paraszt” erkölcsi megvetése a „léha életélvezők” iránt. Ott van Pálffy Zsigmondi a művelt nemesember megvetése a „múlt- és tradíciók nélküli ’jövő-embereik’ híg kultúrája” iránt. S ott van a Ludovika parancsnoki karának dühös ellenszenve a „dzsesszmuzsikás defetizmus” iránt.

Tegyük hozzá: minden sztereotípia mélyén van egy kevés igazság. Láthattuk: a sváb telepes parasztságnál az életforma következtében nagyjából csakugyan kialakultak a zsugoriság, az elzárkózás, a gőg vonásai. A „cseléd” is, sorsánál fogva, bizony lehetett „fizetett ellenség”; s emlékezzünk József Attilára : „Szegény ember akkor lop, ha éhes. Akkor sem lop, dehát nagyon éhes...”

Nos, kétségtelen, hogy nagyjából a múlt század 70-es éveitől létezett egy „tipikus pesti szubkultúra”, amelynek mind „fogyasztói”, mind „termelői” között nagy számban találjuk meg a zsidókat. Csakhogy valójában ez nem „tipikusan zsidó” volt, hanem tipikusan nagyvárosi, a tőkés fejlődés egy adott szakaszának tipikus terméke. Csakhogy nálunk a XIX. század második felének gyors — és egyre gyorsuló — ipari-kereskedelmi fejlődésében a városi német polgárok mellett a zsidóság játszotta a főszerepet; előzményként pedig ide tartozik, hogy a század első felében megindult zsidó asszimiláció kettészakadt: a vidékiek általában magyarosodtak, a még erősen német jellegű városok zsidósága inkább germanizálódott. Az utóbbiak — nem az egészről, de feltétlenül a többségről beszélek —, miután a „szellemi-társadalmi gettókból” egy teljesen idegen világba csöppentek, fokozottabban váltak prédájává a legrosszabb „kultúr hatásoknak”, amelyektől a tradíciói körében maradt német polgár jobban távol tarthatta magát. A század utolsó negyedében a gyorsan duzzadó Budapest ugyanolyan gyorsan magyarosodik is: a „hdgan germanizálódott” városi zsidóságnak tehát máris át kell esnie egy újabb asszimilációs folyamaton, ami — megint csak az átlagot tekintve — ismét csak felszínességet, „zengeráj-szin- teket”, nyitottságnak, rugalmasságnak és előkelősködésnek azt a furcsa kévékét hozta létre, amiről Pálffy is beszél, s amit a korabeli sztereotípia „zsidó proccságnak” nevezett.

Pedig volt ennek a magatartás-formának „nem-zsidó” válfaja is. Elég, ha találomra fellapozzuk a Magyar Űriasszonyok Lapjának bármelyik évfolyamát, és belenézünk „A társaságból” rovatba. Íme:

„Eőry és szakoly Kovács István Győző ddétikai konyhafőnök és neje, keresztúri Poór Mária Magdolna rákoshegyi kedves előfizetőink örömmel tudatják, hogy házasságukat az Ég kis angyallal áldotta meg, aki a szent keresztség- ben a Monika Pálma Mária Erzsébet nevet kapta. Keresztszülők: Jagudios Mária és Kammermayer Káldor Ede miniszteri tanácsos.”

S e finom és disztingvált, garantáltan „őskeresztény” és erkölcsös lapnak is megvolt azért a maga „Intim Pistája”, persze ipszilonnal. Íme egy csemege, mutatóba, „Hóry László rovatából”;

„A két elválaszthatatlan barátnő, a szőke meg a fekete társaságbeli asz- szony, egy lépést se tesznek egymás nélkül. A Ritzfoen uzsonnáztak hódító elegánsan. Egyszercsak odalép az asztalukhoz egy olajbarma úr, és táncra kéri őket. Nem szoktak ismeretlen férfiakkal táncolni, visszautasították ... Az üzletvezető pedig kétségbeesetten ment oda a két hölgyhöz, és elsírta, hogy a kapurtalai maharadzsa fiának a felkérését utasították vissza... A két hölgy jóvá akarta tenni a hibáját. Mindenhol megjelentek, ahol az ifjú indiai fejedelem megfordult. Egyszercsak mosolygó barna urat látnak a fejével integetni,

737