Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)
egyben maga áz örökkévalóság is: mert ugye, ha tavaly is ott volt, meg tavalyelőtt is... hát akikor ez így volt, mióta a világ világ, ’és így is kell lennie örök- kétig. S akkor ez a zsupfedeles ház is itt állott folyvást a végtelen időiben, tetején a kéménnyel, kéményen a fészekkel, fészekben a gólyával... S akkor annak a gólyának nyilván a 49-es ostromra is emlékeznie kellett, délceg lovú, vörös sipkás ostromlókra, kerekes ágyúkat vonszoló (közkatonákra ... Egy gólya a város szélén, Petőfi őrnagy kedvenc madara egy zsupfedeles ház kéményén: eleven tanúsága annak, hogy a mesék, a könyvek igazat mondanak .. A szülőföld, az elődök földje — a korán otthagyott, a soha viszont nem látott vagy sohasem látott is — ott van az ember lelkében. Kíváncsiság képében, nosztalgia képében, abban, hogy ha a nevét halljuk, felkapjuk a fejünket, kicsit Oktalanul büszkélkedünk vele vagy -épp szégyenkezünk miatta. Enélkül nem teljes az ember. Pálffy György lelkének egy zugában is ott kellett legyen Temesvár, vagy inkább annak „égi mása”: a szülők fiatalságának városa, a csütörtöki nap városa, amelyen meglátta a napvilágot. Bizonyosan tudta anyjától, hogy mit mondott a bába, amikor a frissen fürösztött csecsemőt letette az ágy párnájára, e talán azt is, hogy milyen volt az a bizonyos Kleitsdh Mátyás káplán, kövér vagy ösztövér, mosolygós vagy mogorva, aki a keresztvizet a fejére csorgatta ... Tudnunk kellett valamit erről a Temesvárról is: enélkül nem lelhetne teljes az életrajz. * Óbuda bizonyára újabb emelkedést jelent a család életében. Talán igaza van a Pálffy-unokaöcsnek, aki Temesvár otthagyását az apa ambícióinak tulajdonítja, s annak, hogy „annál jobban érezte magát, minél távolabb került a múlttól”, az „elhagyott falutól és az odahagyotit kapanyéltől”, mindattól, ami „olyan régen volt, hogy talán igaz sem volt...” „Rövid hivatalnoki karrier után bankemberré lépett elő, és pénzügyi orákulumnak minősíttetett”, legalábbis a rokonság szemlében — mondja ugyancsak az emlékező unokaöcs. Nem ismerem ennek a karriernek a részleteit, nem tudom, hogyan haladt mind feljebb a létrán az idősebb Oesterreicher a hitel- és bankszakmában. Karrier volt csakugyan, erre itt—ott utalnak a fiú levelei is, például amikor az apa niévmagyarosíitási óhaját indokolja: „...kinevezték a pénzügyminisztérium részéről a köztisztviselők szövetkezetéhez olyan konmány- biztos-ifélének ...” Mégis: nyilvánvalóan inkább biztonságot, mint látványos sikereket jelentő „szolid” hivatalnok-karrierről van szó. A lassú, egyenletes emelkedést megbízhatóan jelzik a család lakásváltoztatásai. Óbudán a rakpart és a Lajosi-utca között húzódó Cserepes-utcában vesznek ki lakást: „két szoba-komfort” egy emeletes bérházban. Olcsó megoldás nyilvánvalóan, a környék „nem előkelő”. A nagyobbik fiú már ludovikás, amikor beljebb költöznek, Budára, a Böszörményi-útra. Bérlakás ez is, három szoba, összkomforttal; ez a tájék már a „jobb középosztálynak” való. A 30-as éves legvégén pedig1 a csúcs: kéterkélyes, etázstfűtéses nagy öröklakás ugyanezen a tájékon, a mai Joliot-Curie téren. Egyenletes emelkedés, anyagi biztonság, amelyet nem rendít meg sem a háború, sem az azt követő válságidőszak. Az anya csak az első években dolgozik, aztán elteszi óvónői oklevelét. A családfő nyilvánvalóan jó férj, jó apa; egyetlen szenvedélye a szőnyegszövós. Délutánonként hazamegy a hivatalából, leül a kis szövőszékhez, föl sem kél mellőle estig. Havonta egyszer vacsora az egykori ezredtársakkal, „lumpolás” nélkül, szolidan. Egyébként a háborút is 722
